7 - 8 - 9. fejezet

 

7. fejezet

Levi

A pánikrohamok nem voltak idegenek tőlem. Láttam, ahogy anyám gyerekkoromban folyton pánikba esett. Elnyelték az embert, egészben felfalták, majd úgy köpték ki, hogy fel sem lehetett ismerni. Ezért kellett megnéznem Ariát a mosdóban. Tudnom kellett, hogy jól van-e, mert láttam már, hogy annak milyen következményei vannak, amikor az embernek nincsen rendben elméje.

Ariának szomorú volt a szeme, ugyanolyan szomorú, mint anya szemei mindig.

Ahogy az enyémek is azok lennének, ha nem rejtegetném olyan jól.

Nagyszerűen tudtam mosolyogni. Azért bújtam mögéjük, hogy senki ne vegye észre, milyen szar az életem. A mosoly volt a módja, hogy elkerüljem, hogy az emberek kérdezősködjenek. Utáltam a kérdéseket, amiket mindig feltettek, amikor Alabamában a városba utaztam. Majdnem annyira utáltam őket, mint a bámulást és a suttogást.

A bámulások és a suttogások voltak a legrosszabbak.

– Épp ideje volt, hogy beugorj – mondta Lance, amikor beléptem a Soulful Thingsbe. Ő örökölte a Mayfair Heights belvárosának szívében lévő zeneboltot, miután a nagyszüleim meghaltak. Lance néhány évvel idősebb volt apámnál, de évtizedekkel fiatalabbnak tűnt. Furcsa hippi fickó volt, aki egy még furcsább hippi nőt vett feleségül, akit Daisynek hívtak.

Nem voltam benne biztos, hogy Daisy volt-e az igazi neve, vagy csak annyi drogot szedett, hogy tényleg azt hitte, hogy ő egy virág. Ráadásul mindig élénksárga ruhát viselt, ami jól illett a szuper élénk és temperamentumos személyiségéhez. Reggel 5-kor jógaórákat tartott a bolt tetején, a hét minden napján, egészen a tél beköszöntéig, amikor is az órák átkerültek a gimnázium tornatermébe.

Lance belekortyolt a zöld italába, amelyet valószínűleg fűből és földből készített, miközben a kirakatban egy új dobfelszerelést állított fel. – Milyen volt az első nap a pokolban?

– A suli jó volt – válaszoltam. – Pokolbéli, de jó.

Elmosolyodott. Hosszú, barna haja a feje tetején volt fogva, amit ő szeretett férfikontynak nevezni, és folyamatosan hátrafésülte a lehullott tincseket. – És hogy bánik veled Kent bátyó? Jól megy a dolog?

– Jól – hazudtam.

– Ennyire kemény, mi? – A zsebébe nyúlt, és készpénzt húzott elő. – Itt van egy kis pénz a bevásárlásra. Gondolom, Kent többnyire előrecsomagolt vacsorákat eszik. Csak próbálj meg biotermékeket venni, amikor csak tudsz.

– Köszi, de tényleg feltöltötte a hűtőt.

– Tényleg? – kerekedett ki a szeme. – Ez... ez meglepő. Csodálatos. De csak hogy tudd, bármikor szívesen látunk nálunk vacsorára – ajánlotta fel. – Ma este Daisy húsmentes húsgombócokat és kelkáposztasalátát készít.

– Ó, ember, csak nem hús nélküli húsgombócokat és kelkáposztasalátát! – sóhajtottam szarkasztikusan. – Ez a kedvenc ételem. Beugranék, de túl sok házim van.

Elvigyorodott. – Ne kritizáld, amíg nem kóstoltad meg.

– Szóval, apa mindig ilyen... – Nem találtam a megfelelő szót, amivel leírhatnám. Hideg? Távolságtartó? Mióta megérkeztem, alig szólt hozzám két szót. Ha beszélt, akkor általában a postást vagy a pizzafutárt szidta valamilyen okból kifolyólag. Remekül tudott okot találni arra, hogy boldogtalan és mogorva legyen.

Ezért nem álltam az útjába.

Lance a homlokát ráncolta. – Az évek során apád betonfalakat épített. Elhatárolta magát a világ többi részétől. Néha nehéz őt feltörni, és sokat él a saját fejében. De ne aggódj, csak adj neki időt. Nagyon örül, hogy itt vagy. Csak nehezen mutatja ki. – Leült az új dobfelszerelés előtti zsámolyra, és elkezdte ütögetni a dobokat. Megvilágította a szobát a színekkel, amelyek könnyedén szálltak az ütőiről. – Figyelj – kiáltotta –, ha azt akarod, hogy beszéljek vele, megtehetem. Bármit megteszek, hogy megkönnyítsem a dolgodat, Levi. Csak szólj nekem. – Tovább ütötte a dobokat.

Egy kicsit kevésbé éreztem magam egyedül tőle.

Amikor befejezte a dobok püfölését, egy mosolyt dobott felém. – Ez mindig jó érzés, haver. Ha valaha is szükséged van egy helyre, ahová elmenekülhetsz, mindig idejöhetsz. Kivéve, ha nem tudsz, mert kilenckor zárunk. De akkor bármikor meghúzhatod magad nálunk az emeleten. Az ajtó arra hátul, a sikátor mellett van.

– Király. Még egyszer köszi mindent.

Felállt. – Játszol?

– Nem dobon.

– Csak rajta – mondta, és felém dobta az ütőket. – A zene a vérünkben van. Ütögess egy kicsit, hátha találsz valami varázslatot.

Apa az íróasztalánál ült az irodájában, az ajtó tárva-nyitva, amikor hazaértem a Soulful Thingsből. Vastag, fekete keretes szemüveget viselt, és egy halom papírt nézegetett. Megálltam az ajtaja előtt, és köszöntem neki, remélve, hogy legalább egy köszönést kapok. – Szia – mondtam, és enyhén elvigyorodtam. Nem nézett fel, de köszönt.

Haladunk.

Mióta megérkeztem, éreztem ezt a csomót a gyomromban, hogy ha rosszat mondok neki, elküld. Az apa, akire emlékeztem, sokkal jobban érdeklődött irántam. Most, bár pár méterre álltam tőle, mégis furcsa távolság volt kettőnk között.

Próbáltam folytatni a beszélgetést, mert egyértelmű volt, hogy nem nagyon akar beszélgetni. – Az első nap az iskolában jól ment. Tetszenek az óráim. A tanárok rendben vannak. És...

– Figyelj, próbálok elintézni pár dolgot. Gondolod, hogy ezt a csevegést később is folytathatjuk? – vágott közbe, még mindig a papírmunkát bámulva. – Csukd be magad mögött az ajtót.

– Oké. A szobámban leszek, ha szükséged van rám.

Nem válaszolt. Kifelé menet becsuktam az ajtaját.

 8. fejezet

Aria

– Félek – szólalt meg halkan anya, miután behajtottunk a kocsifelhajtónkra. – Aggódom érted. Sok gyereket látok, akiknek az életét örökre megváltoztatják az olyan dolgok, mint a terhesség. Én is dühös vagyok egy kicsit – rád, magamra, de majd kitalálunk valamit, oké? Szeretném, ha tudnád, hogy beszélhetsz velem. Beszélhetsz velem arról, hogy mi történt és kivel, Aria. Ígérem, hogy itt vagyok. – Kimászott a kocsiból, és lassan becsukta maga mögött az ajtót.

Követtem őt befelé, de még nem álltam készen a beszélgetésre.

Anya továbbította apának az orvosnál történteket, amint hazaértünk. Tizenegy hetes terhes voltam, nem voltam hajlandó belemerülni semmilyen részletbe arról, hogy James az apa, és hallani sem akartam az abortusz szót.

Meg fogsz szabadulni tőle?

Apa aznap este ötször hozta fel az abortusz szót. Minden egyes alkalommal, amikor meghallottam, éreztem, hogy a szívem egy darabkája megszakad. Állítólag a nővére, Molly tinédzserkorában abortuszon esett át, és azt mondta, hogy ez volt élete legjobb döntése.

– Életet adott önmagának – érvelt. – El tudnád képzelni Mollyt egy gyerekkel?

Senki sem tudta. Molly az volt, amit a világ szabad szellemnek nevezett. Anya ribancnak nevezte – de ez már egy másik történet, amihez egy nagyon furcsa hálaadásnapi vacsora is hozzátartozott két évvel ezelőtt Simonéknál.

– Aria nem Molly.

– Ugyanaz a helyzet, Camila! Felcsinálta az Isten tudja, ki. Erre is van egy könnyű megoldás.

Anya felhúzta magát. – Könnyű?

Apa a nappali fotelbe csapódott, és belesüllyedt, miközben a kezével végigsimított a fején. – Hogy hagyhattad, hogy ez megtörténjen?

Anya szeme kitágult a szörnyülködéstől. Mike épp időben sétált be a házba, hogy meghallja a veszekedést. A focis vállvédője még mindig rajta volt, és a sisakját a bal karja alatt tartotta. – Mi folyik itt?

– Kitaláljuk, hogyan szabaduljunk meg egy problémától.

– Nem ezt találjuk ki – szidta le anya apát, és a valaha volt legdurvább pillantását vetette rá. A kezemet a hasamra szorítva álltam. – Ez nem valami vízvezeték-szerelő munka, amit csak úgy lehúzhatsz, Adam! Ez egy élet. A lányod élete.

Apa tekintete a hír óta először vándorolt rám. Úgy bámult, mintha keresztülnézne rajtam. Összevonta a szemöldökét, és összeszorította az orrnyergét, mielőtt pislogott és félrenézett. – Ez egy hosszú nap volt. Mit hoztál vacsorára?

– Neked kellett volna elhoznod a vacsorát. Tudtad, hogy elviszem Ariát.

Mormogta, vitatkoztak, még többet mormogott, még többet vitatkoztak.

– Rendelhetek valamit – mondtam.

– Felejtsd el, Aria. – Apa felsóhajtott. Felállt a székről. – Eleget tettél már.

– Mostantól ez lesz a normális? – kérdezte Mike anyától. Levette a vállvédőjét. – Mert ha ez a hely csak ordibálásból és szarságokból áll, akkor maradhatok James-nél.

James nevének puszta hallatán is kedvem támadt megütni valamit.

Megszabadulsz tőle?

– Vigyázz a nyelvedre, Mike – mondta anya a konyha felé tartva, a fülét rángatva. – Mert ma tényleg nincs hozzá hangulatom.

Amikor megérkezett a pizza, kivettem néhány szeletet, bezárkóztam a hálószobámba, és a mobiltelefonomról a fejhallgatómon zenét hallgattam.

Ha nem fordultam volna meg, hogy becsukjam az ablakot, nem láttam volna, hogy Simon kint áll, és éppen kopogtatni készül az ablakon.

– Szia – mondta, és a "nagyon elszúrtam, és remélem, megbocsátasz nekem, legjobb barátom" tekintetével nézett rám.

– Menj innen.

Bólintott, de nem ment el. Igyekeztem nem tudomást venni róla, miközben leültem az ágyam szélére, és egy új vásznat kezdtem el festeni. Az absztrakt művészet illett a legjobban a jelenlegi hangulatomhoz.

Egy órán keresztül festettem egyfolytában. A tekintetem az ablakra tévedt. Simon még mindig ott állt, mindkét kezét a zsebében tartva. Szánalmasan nézett ki.

Jó.

– Menj innen! – mondtam újra, még hidegebben, mint az előbb.

Bólintott, de nem ment el. Nem is akart elmenni.

Odasétáltam az ablakhoz, és felhajtottam a paravánt. Kihajoltam az ablakon, és rábámultam. – Te voltál az egyetlen ember, akitől nem vártam, hogy tönkretegye az életemet.

– Tudom. – Fintorogva ráncolta a homlokát. Azt kívántam, bárcsak ne tenné. Látni a szomorú szemeit és a hülye szeplőit elég szomorú volt. – Nem gondolkodtam, és őszintén szólva Ms. Givens és én csak beszélgettünk és beszélgettünk, és egy pillanatig úgy éreztem, mintha lenne egy új barátom. Úgy éreztem, mintha veled beszélgetnék.

– Ne játssza ki a 'csak egy iskolai könyvtáros és egy terhes lány az egyetlen barátom' kártyát.

– Nem játszhatom ki ezt a kártyát, mert hazugság. A kártya, amit most kijátszom, az 'egyetlen barátom egy terhes lány'. Ez az egyetlen kártya a paklimban. Itt fogok állni, amíg meg nem bocsátasz nekem, mert nagyon sajnálom. Sajnálom, hogy hülye voltam.

– Nem állhatsz itt egész éjjel – érveltem.

– De igenis állhatok. – Az alsó ajka megrándult, mielőtt a földre nézett. – Egész éjjel itt maradok.

A tekintetem a cipőjére siklott. Sárosak voltak. Biztosan az őrületbe kergette. Észrevette, hogy bámulom. – Simon...

– Nem számít. – Elcsuklott a hangja, próbálta nem hagyni, hogy a kényszerbetegsége irányítsa. A mellkasa szapora lélegzetvétellel emelkedett és süllyedt. – Nem vészes – mondta, és az arca elvörösödött. Másodpercekre volt attól, hogy felrobbanjon a saját démonjaitól.

– Oké, oké. Megbocsátok neked.

Nem volt hajlandó szemkontaktust tartani velem. – Nagyon szar legjobb barát voltam ma.

– Fogd be, mássz be az ablakon, és mosd le a cipődet.

– Ó, hála Istennek. – Kifújta a levegőt, és bemászott. A következő órát azzal töltötte, hogy a cipőjét tisztogatta, és bocsánatot kért tőlem. Bár erre nem volt igazán szükség, mert az én paklimban is ő volt az egyetlen kártya, és nem engedhettem meg magamnak, hogy kártyátlan legyek.

Másnap Simon a buszmegállóban állt, és folytatta a bocsánatkérést a hibája miatt.

– Istenem, mondtam már, milyen tökéletes ma a hajad? Valamit másképp csináltál? – Szélesen elmosolyodott. – Mert úgy néz ki, mintha egy szolid szupermodellből átmentél volna egy szuperszupermodellbe.

Nem válaszoltam, de ő folytatta. – Ó! És készítettem egy listát, hogy miért vagy tökéletes. Akarod hallani?

– Van választásom?

– Nem. Nincs. – A hátsó zsebébe nyúlt, és előhúzott egy papírlapot. – Te vagy az egyetlen ember, aki felfogta, hogy a tonhal és a marhasült illik egymáshoz. Tudsz Star Wars-filmeket idézni. A művészi képességeid legendásak. Tisztítótörlőkendőt és kézfertőtlenítőt tartasz a hálószobádban nekem. Vicces vagy, még akkor is, ha nem akarsz az lenni. Te eléggé... – Egy jó darabig nem hagyta abba, csak folytatta és folytatta.

Bár alig tudtam figyelni rá, mert csak a kék Chucksra tudtam gondolni, aminek előbb-utóbb meg kellett érkeznie a sarkon. Levi majdnem lekéste a buszt. Úgy harminc másodperccel azelőtt jelent meg, hogy a sárga busz megállt volna. A tekintetem rá szegeződött, és rendkívül rosszul éreztem magam.

Miféle bunkó voltam, hogy hátborzongatónak neveztem? Semmi hátborzongató nem volt benne. Az egyetlen dolog, ami furcsa volt, hogy milyen kedvesen bánt velem, különösen a szekrényemen lévő rúzsos szituáció után.

Nem jutott eszembe, hogy mit mondhatnék neki. Tudtam, hogy mondanom kell valamit, de nem tudtam, hogyan szólaljak meg.

Úgy nézett ki, mintha egyáltalán nem aludt volna előző éjjel. Az inge gyűrött volt, barna haja pedig még mindig csöpögött a zuhanytól. A vállunk egymás mellett volt, csak centik választották el egymástól, de valamiért mégis úgy éreztem, Levi mérföldekre van tőlem.

Nem ismertem eléggé ahhoz, hogy megkérdezzem, haragszik-e rám, vagy rossz éjszakája volt, vagy akar-e beszélgetni.

Igazából egyáltalán nem ismertem őt.

Simon volt az első, aki felszállt a buszra. Mielőtt ténylegesen felszállt volna, felnyomta az orrán a szemüvegét, és azt mondta: – Összebarátkoztál velem, a legnagyobb csodabogárral! Önként jelentkeztél, mint az a lány az Éhezők viadalából... – Fintorogva ráncolta a homlokát. – Bár a neve nem jut eszembe.

– Katniss – mondta halkan Levi, és Simon felé biccentett. A hüvelykujját az alsó ajkához érintette. Esküszöm, hogy ezt is lassított felvételen tette, így bámultam a száját, ahogy olyan szavakat formált, amitől a szívem megugrott. – Katniss Everdeen. – Levi Myers, hölgyeim és uraim. A legnagyobb oximoron mind közül.

– Igen! Te vagy Katniss Everdeen! – kiáltotta Simon, észre sem véve, hogy a szívem a mellkasomban dobog, miközben Levire bámultam, aki egyszer sem volt hajlandó rám nézni.

Bocsánatot akartam kérni, de nem tudtam, hogyan.

Levi sót szórt a sebeimbe, amikor leült és beszélt Torival ebéd közben. Előző nap rajtakapta a vörös rúzsos kezével a szekrényemnél, és ahelyett, hogy kiabált volna vele, a hülye mosolyával ajándékozta meg, amitől minden lány a suliban gyereket akart tőle.

Kivéve engem. Ha egyszer tizenhat évesen felcsinál valaki, a gyerekvállalás gondolata teljesen új értelmet nyer. Idegesítő volt nézni, ahogy beszélgetett Torival. Félre kellett volna néznem, de nem tudtam.

– Annyira örülök, hogy nem surrantam be, miután Tori és Eric szakítottak – gúnyolódott Simon. – Úgy tűnik, az új srác amúgy is rajta van a dolgon. Kár érte, a csaj egy ribanc.

– Szerinted bele van zúgva? – kérdeztem, próbáltam nem túlságosan érdeklődőnek tűnni, bár titokban száztíz százalékban érdekelt.

– Viccelsz velem? Persze, hogy az. Nézz csak rá! És a fenébe is, nézz őrá! Úgy értem, nem vagyok oda a pasikért, vagy ilyesmi, de őt elég egyszerű megbámulni. Úgy néz ki, mintha egy szappanoperából sétált volna ki, mint a dögös főszereplő. – Szünetet tartott. – Ez furcsán hangzott?

– Egy kicsit.

– Tehetünk úgy, mintha nem mondtam volna?

– Valószínűleg nem. De tényleg, szerinted összeillenek?

– Olyan, mintha egymásnak teremtették volna a népszerű gyerekek mennyországában – mondta.

– Nem kell utálnod őt csak azért, mert én utálom. – Tudtam, hogy a tekintete még mindig Torira szegeződik. Ő volt az ő mennyországa, de nem volt hajlandó ilyesmit mondani azok után, amit tett.

– Szó sem lehet róla – bökött oldalba –, te vagy a legjobb barátom, és mi utáljuk Torit. Tudod, mit mondanak, a csajok a csajokkal... vannak. – Szünetet tartott. – Ezt nem szokták mondani, ugye?

Megráztam a fejem. – Valószínűleg nem, nem.

Simon továbbra is Torit bámulta, én pedig Levit. Ő is vele nevetett, és ahogy a keze a vállán landolt, hányni akartam. Ha valamivel le lehetett volna írni Levit, az az volt, hogy egy megfigyelő. Amikor megszólította az embereket, úgy bámult rájuk, mintha tényleg minden egyes vonásukat észrevenné. Tényleg figyelt. Gyűlöltem, hogy mennyire nagy figyelmet szentelt éppen Torinak helyettem, ami azért volt hülyeség, mert 1. Ellöktem magamtól, és 2. Tizenhat éves és terhes.

Tori nevetve hátravetette a fejét és a haját a kisujja köré csavarta.

Nevetségesen tökéletes volt, és Levi észrevette ezt a tényt. És én is észrevettem, hogy ő is észrevette őt.

A hatodik óra körül már azt fontolgattam, hogy kihagyom az órát. Még soha életemben nem hagytam ki egy órát sem, de valamiért úgy éreztem, hogy ez a tökéletes alkalom a menekülésre. Az iskola bejárati ajtaja csak néhány méterre volt tőlem. Egy gyors mozdulattal eltűnhettem volna Mayfair Heights utcáin, és néhány pillanatra valóban elgondolkodtam rajta.

Amióta megtudtam, hogy terhes vagyok, egyáltalán nem szántam időt gondolkodásra.

Az ajtók felé léptem.

Tényleg meg fogom tartani a babát?

Van Jamesnek ebbe bármi beleszólása?

Fogom-e valaha is úgy érezni, hogy elég jó vagyok?

A gyomrom felfordult a rejtélyes hústól, amit az ebédeltető néni felszolgált, és teljesen meg voltam győződve arról, hogy elmegyek. Elsétálok ebből az épületből, ha törik, ha szakad.

– Szia, Aria.

A lépteim megtorpantak, amikor Tori és követői hamis mosollyal elém léptek. A francba! Felhúztam a szemöldököm. Amikor meg akartam fordulni, Tori a vállamra tette a kezét. – Csak bocsánatot akartam kérni a tegnapiért. Szuper éretlen volt tőlünk, hogy ezt tettük a szekrényeddel, úgyhogy sajnálom.

A védőpajzsaim felemelkedtek. Egy szót sem szóltam.

– Ráadásul a frizurád totál imádnivaló – mondta Tori egyik csatlósa.

Csend lett. A három lány összeszűkítette rám a szemét, mintha földönkívüli lennék. Mire vártak? Hogy megbocsássak nekik? Mert ez nem fog megtörténni.

– Oké, mindegy. Csak gondoltam, bocsánatot kérek. – Tori átnézett a válla fölött, és rámosolygott valakire. Amikor megfordultam, és megláttam Levit, a szememet forgattam. Természetesen ennek a "szívből jövő bocsánatkérésnek" köze volt Levihez. Abban a pillanatban, ahogy elsétált, a három lány kedvessége is elillant.

– Olyan undi vagy, hogy már-már ciki, hogy terhes vagy – mondta az egyik lány.

Feltételeztem, hogy az undi a "népszerű" szó a kibaszott csúnyára.

– Zsákot húztál a fejedre, amikor hagytad, hogy a srác rád másszon? Olyan szánalmas vagy.

– Ez aranyos, tényleg. Hogy Levi úgy tekint rád, mint egy jótékonysági ügyre. Hogy mennyire meg akarta védeni a kis ribanc szörnyszülött érzéseit.

Továbbmentek. A körmeim a tenyerembe vájtak, és fogalmam sem volt, miért érdeklődnek ennyire irántam, amikor alig huszonnégy órája még a nevemet sem tudták.

Hogyan mehetnék vissza az időben, amikor még a nevemet sem tudták?

A gyalázat könnyei elhomályosították a látásomat, amikor elfordultam a lányoktól, és egyenesen a folyosó felé vettem az irányt.

– Nincs szükségem arra, hogy megvívd a csatáimat! – mondtam Levi szekrénye felé menetelve. Éppen a következő órájára cserélgette a könyveket, én pedig a földre löktem őket. Nem szakította el rólam a tekintetét. – Tudod te, milyen nehéz ez nekem?! Nincs szükségem arra, hogy még rosszabbá tedd.

Remegett az alsó ajkam, ahogy küzdöttem a könnyeimmel. Ne sírj! Úgy éreztem, hogy a könnyek egyfajta hatalmat adnak annak, aki néz téged. Nekem mostanában annyi erőt kellett megőriznem, amennyit csak tudtam. A szemei döbbenten tágra nyíltak. Felém lépett. Én hátráltam.

– Aria, annyira sajnálom... – Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a vállamat, de én visszahőköltem.

Újabb lépést tettem hátra. – Nem hiszem el, hogy bocsánatot akartam kérni tőled. Olyan könnyűvé teszed, hogy megtörjenek. Hagyj békén, rendben? Csak... – A szomorúság bennem egyre mélyült, a saját önbizalomhiányom töltötte ki az elmémet azokkal a szavakkal, amelyeket Tori és a barátai vágtak hozzám. Igazuk volt. Szánalmas voltam. – Kérlek, csak hagyjatok békén – suttogtam, és legyőzöttnek éreztem magam.

 9. fejezet

Levi

Több mint mérges volt rám. Én is szarul éreztem magam emiatt. Nem akartam még jobban stresszelni, de amikor Tori odajött hozzám, hogy megkérjen, ebédeljek vele és a barátaival, úgy gondoltam, ez tökéletes alkalom arra, hogy bocsánatot kérjenek Ariától.

Nem tudtam, miért éreztem vonzalmat iránta. Érzelmileg elzárkózott a világtól, de néha-néha egy-egy apró mosolyt villantott rám, amiből azt hittem, hogy nem is akar annyira egyedül lenni.

Ráadásul még mindig hiányzott Alabama, és valami az egyediségében az otthonomat juttatta eszembe.

A zeneóránk felé tartva a hangszereinkkel Mr. Harper osztálytermébe indultunk. Félig meglepődtem, amikor megpillantottam Ariát az asztalánál ülni. Valamiért azt hittem, hogy már órát váltott és Floridába költözött, hogy távol legyen tőlem.

Becsusszantam mellé az asztalnál, és elővettem az előző napi adatlapomat.

– Bocsánat... – Összehúzta az orrát, és szembefordult velem. – Bocsánat, hogy kiakadtam a folyosón, és hogy tegnap hátborzongatónak neveztelek. Zavarba jöttem és megbántódtam.

– Ne vedd magadra, Aria, de azt hiszem, nekem kellene bocsánatot kérnem.

Nem értett egyet. – Az érzelmeim összevissza csaponganak. – Keresztbe tette a lábát a székén, úgy ült, mint egy perec. – Olyan, mintha még mindig én lennék, de... más.

– A másság lehet jó is.

– Nem. Nem ez a fajta másság. – Aria hangja remegett, ahogy próbált uralkodni magán. – Mindegy, talán még ma ki kellene töltenünk ezt a lapot.

Nem elleneztem az ötletet. Őszintén szólva örültem, hogy egyáltalán szóba állt velem. Elég sokat megtudtam róla és a családjáról. A középső neve Lauren volt. Mindenféle pizzát szeretett. Az anyja orvos volt, az apja pedig vízvezeték-szerelő. A kedvenc műfaja az absztrakt művészet volt (szerintem az absztrakt furcsa). Amikor beszélt, volt egy kis gödröcske a bal arcán. Ezt nem mondta el nekem, de nem tudtam nem észrevenni.

Elmondtam neki, mennyire szeretem a tojástekercset és a bacont – nem együtt, de nem lennék ellene az ötletnek. A középső nevem Wesley volt, a foci volt a kedvenc sportágam, és csak gyömbérsört ittam.

– Mit jelképez a tetoválás a kezeden? – kérdezte, miközben a hüvelyk– és mutatóujjam között megbúvó szemre nézett.

– Ó, ez az egyik kedvenc számom, a 'These Eyes', a The Guess Who-tól. Anyukám megengedte, hogy ezt és ezt – mutattam az alkaromon lévő toll tetoválásra – a születésnapomra megcsináltassam. A toll arra emlékeztet, hogy milyen sokat jelentenek nekem a szavak. Ha van valami, amit annyira szeretek, mint a zene hangzását, akkor azok a dalokhoz tartozó szavak.

– Ez annyira király. A szüleim sosem engednék, hogy tetoválást készíttessek.

– Igen... az én anyukám egy kicsit más, mint a legtöbb szülő. – Beleharaptam az alsó ajkamba, nem akartam túl sokat beszélni anyáról. Bizonyára észrevette, hogy a másik beszélgetésre vágyom, ezért áttért a következő témára.

– Oké – mondta, és a lapjára pillantott. – Különleges képességek?

– Profi vagyok a léggitározásban és a playback-tátogásban – mondtam.

Kuncogott, és letette a ceruzáját az asztalra. – Ezt nem írom le.

Felvont szemöldökkel kérdeztem, hogy miért nem.

– Mert az emberek nem profik a léggitározásban és a playback-tátogásban.

Elmosolyodtam. – Én határozottan profi léggitáros és playback-tátogó vagyok.

– Baromság.

Ez kihívásnak hangzott számomra. Kotorászni kezdtem a hátizsákomban, amelyben legalább egy tucatnyi kedvenc CD-m volt. Kivettem egyet, odamentem Mr. Harperhez, és megkérdeztem, előadhatom-e. Beleegyezett, és megengedte, hogy lejátsszam a számot a számítógépén. Ott álltam az osztályterem előtt, és hangoltam a láthatatlan gitáromat.

Aria úgy bámult, mintha azt hitte volna, hogy megőrültem, de ez semmiben sem különbözött attól, ahogy általában nézett rám.

A "10 A.M. Automatic" a The Black Keys-től megszólalt, én pedig leültem Mr. Harper rendetlen íróasztalának tetejére, és elkezdtem pengetni. Ujjaim eszeveszetten mozogtak, egy láthatatlan húrt sem hagytam ki. Amikor hangtalanul énekelni kezdtem Aria felé, az arca kipirult, és a lába a zene ütemére a padlón kopogott.

Leugrottam az íróasztalról, és elkezdtem körbejárni a szobát, random lányoknak énekelve, akik kuncogtak és a hajukat csavargatták. Elvesztem a zenében, úgy éreztem, mintha a színpadon lennék, és igazi közönség előtt játszanék, miközben a gitárt pengettem.

Éreztem, hogy mindenki engem néz, de csak egy barna szempár számított igazán. A dal utolsó versszakára Aria elé álltam, és az utolsó akkordokat játszottam, figyelve az apró vigyort az ajkán.

Miután befejeztem, megszólalt a nap utolsó csengője, és mindenki összepakolt. Néhány lány odajött hozzám, és azt mondták, hogy nagyszerű voltam, Connor pedig megemlítette, hogy mennyi csajt fogunk megdöngetni a léggitározás miatt, de nem érdekelt, hogy mit beszélnek.

Tudni akartam, mit gondol Aria.

Felvette a ceruzáját, és a különleges képességeim alá írta a léggitáros és a playback-tátogó szavakat.

Utolsóként hagytuk el az osztálytermet, és csendben végigsétáltunk a folyosón. Néhány könyvet a mellkasához szorított, majd amikor kimentünk, és vártuk a sorunkat, hogy felszállhassunk a buszra, a járdát bámulta.

– Ez nagyon jó volt, Levi – suttogta, és enyhén bólintott. – Nagyon jól nyomtad a léggitárt, és megdöbbentő módon feltűnően úgy hangzott, mint a The Black Keys.

Elnevettem magam. – Ez egy szupererőm.

– Sok szuperképességed van?

– Csak várj és meglátod, Aria Watson. Csak várj és meglátod.

Úgy éreztem, mintha szárnyalnék.

Amikor iskola után hazaértem apához, ő a kocsija motorházteteje alatt nézelődött éppen. Egy cigaretta lógott ki a szájából, és magában motyogott valamit, amikor odamentem hozzá. A gyomromban visszatértek a csomók.

– Szia, apa.

Felnézett, lerázott némi hamut a cigarettájáról, és folytatta a kocsi javítását.

– Kell segítség?

– Tudsz valami szart is az autókról? – kérdezte szárazon.

Nem tudtam.

Kuncogott. – Csak menj és játssz a fuvoládon, vagy valami ilyesmi.

– Hegedű – javítottam ki, miközben a hátizsákom pántjait fogtam. Felvonta a szemöldökét. – Én hegedülök. Nem fuvolázom.

– Fuvola, hegedű, mindkettő pokolian giccsesen hangzik.

Aú.

– Oké. Nos, ha nem kell segítség... – Vártam, hogy megkérjen, hogy adjak neki egy csavarkulcsot vagy valamit. Elég szánalmas volt, ahogy álltam és vártam, de végül elindultam a házba.

Ahogy ledobtam a hátizsákomat az ágyamra, és a mobilom csörögni kezdett, tudtam, hogy anya az. Miután felvettem, ugyanolyan aggódónak és nyugtalannak tűnt, mint korábban.

– Hogy bírod? – kérdezte, és valószínűleg fel-alá járkált, miközben beszélt.

– Még mindig tartom magam – válaszoltam a matracnak dőlve.

– Biztos, hogy nem akarsz hazajönni? Öt percen belül foglalhatok neked egy repülőt.

Csábító.

– Még nem állok készen arra, hogy összepakoljak.

– Miért van erre szükséged? – kérdezte kissé ingerült hangon.

– Csak meg akarom próbálni. Ki kell derítenem, ki ez a fickó. – Azt az apa-fiú kapcsolatot akartam, amire az emlékeim alapján emlékeztem. Meg akartam próbálni újra megismerni apát. A probléma az volt, hogy nem számítottam rá, hogy ennyire zárkózott, ezért ez azt jelentette, hogy újra megismerni őt egy kicsit nehéz lesz. Nem féltem a megromlott kapcsolatunkért dolgozni, de tudtam, hogy ez időbe telik.

Idő.

Van időnk.

Nem egyik napról a másikra, de meg fog történni.

Ráadásul anya a saját mentális stabilitásának ciklusain ment keresztül, és tudtam, hogy jelenleg is küzd a problémáival. Ugyanezek a problémák késztettek arra, hogy elmenjek tőle, és apával maradjak.

Nem álltam készen arra, hogy hazamenjek hozzá.

Még ha hiányzott is, nem hiányzott annyira, hogy ott üljek és nézzem, ahogy szétesik.

Belesóhajtott a telefonkagylóba, arra számítva, hogy igent mondok a hazamenetelre. – Nemrég beszéltem Lance-szel. Egy kiabálós vita után végre elárulta, miért tartotta olyan fontosnak, hogy odafent legyél az apáddal.

– Igen? És miért? – Szünetet tartott. A hallgatása arra késztetett, hogy állóhelyzetbe lökjem magam. – Anya?

– Beteg, Levi.

Nevettem, mert ez volt az egyetlen dolog, amit tehettem. – Beteg? Hogy érted, hogy beteg?

– Tüdőrákja van.

Mi van?

Apa nem volt beteg.

– Mi a baj veled? Miért mondod ezt? – csattantam fel.

– Ne beszélj velem ilyen hangon, Levi. Csak azt mondom, amit Lance mondott.

Ez nem lehet igaz.

A szívem gyorsabban kezdett verni, ahogy kirohantam a hálószobámból végig a házon. Anya még mindig a telefonban beszélt, de én már nem figyeltem. Most már csak a fürdőszobai gyógyszeres szekrényt, a konyhai fiókokat és a nappali dohányzóasztalát kutattam át. Minden jelet, egyértelmű bizonyítékot kerestem arra, hogy apa beteg.

Mert ha rákos lenne, akkor lenne bizonyíték, nem igaz? Gyógyszert kellett volna szednie. Lennének papírok, vagy valami... bármi.

Megnéztem az irodáját.

Az ajtó zárva volt.

– Levi! – szólt anya a fülembe, kizökkentve engem hektikus mozdulataimból. – Hazajössz. Kizárt dolog, hogy keresztül kelljen menned ezen.

– Majd visszahívlak – mondtam anyának, és letettem, mielőtt válaszolhatott volna.

Ujjaim az iroda ajtajának kilincsére fonódtak, és benyomtam. Az íróasztalához lépve kihúztam az oldalsó fiókokat, és megnéztem a narancssárga gyógyszeres üvegeket. Elolvastam a címkéket, de egyet sem értettem.

Tovább kutakodtam, és megtaláltam az összeset. A papírokat. A gyógyszereket. Az összes bizonyítékot.

Felemeltem egy képet, amit a fiók hátuljába toltak.

A horgásztúránk.

Egy gombóc képződött a torkomban, ahogy a fényképes bizonyítékot bámultam, hogy valaha boldogok voltunk együtt.

– Mi a fenét csinálsz? – ordított apa, az irodája küszöbén állva.

Már attól, hogy ránéztem, tudnom kellett volna, hogy beteg. Betegnek tűnt. Soványabb volt, mint amilyennek egy ilyen magas férfinak lennie kellett volna. A szeme alatti karikák is sötétek voltak, de nem tudtam, mi a normális kinézete, és mi az, ami nem a normális, mert nem ismertem őt.

– Tolvaj vagy, vagy mi? – sziszegte, és undorodva nézett rám. – Pénzt keresel?

– Nem. – Megköszörültem a torkomat, és a legfelső fiókba dobtam a papírjait. – Anya azt mondta...

– Nem érdekel, mit mondott az anyád. – A keze az ajtónak csapódott. – Az ajtó zárva volt, ami azt jelenti, hogy maradj kint. – Bólintva elindultam az ajtó felé, ő pedig az ajtó előtt állt, elzárva az utamat kifelé, a szemében kevesebb indulattal, mint korábban. – Ne mondd, hogy sírni fogsz. Szedd össze magad, és ne legyél már ilyen punci.

Ki vagy te?

Elmenve mellette, éreztem, hogy egyre nehezebben veszem a levegőt.

Beléptem a szobámba, és becsuktam magam mögött az ajtót. A hátam a legközelebbi falnak csapódott, és újra és újra a mellkasomhoz csapkodtam a kezemet.

Rák.

Rák.

Rák.

Nem mehettem vissza Alabamába.

Nem tudtam elmenni azzal a tudattal, hogy egyedül és betegen hagyom őt. Ráadásul ott volt az önző igényem, hogy többet akarok tudni róla. Mitől volt ilyen hideg? Mikor változott át a vidám fickóból, akit ismertem, ebbe a gonosz személyiségbe? Hogyan tudnám helyrehozni? Helyrehozni minket?

Nem tudnék együtt élni magammal, ha nem próbálkoznék tovább a kapcsolatunkkal, mielőtt...

Pislogtam és nagyot nyeltem.

Idő.

Több időre van szükségem.

Egy órával később kijöttem a hálószobámból, és láttam, hogy a kanapén alszik. Tudtam, hogy ha most elsétálok, nem lesz lehetőségem arra, hogy valaha is megismerjem ezt az idegent, aki osztozik a DNS-emben. Azt is tudtam, hogy ha elmegyek, neki nem lesz senkije. Soha nem ismerné be, de félnie kellett. A ráknak félelmetesnek kellett lennie, és egyedül kellett keresztülmennie rajta.

Talán az emberek szörnyű dolgokat mondtak, amikor féltek. Talán apa mindig is félt.

Nem mehetek vissza Alabamába.

Felhívtam és elmondtam anyának. Sírt egy kicsit, és azt mondta, hogy nem érti. Igazság szerint én sem értettem teljesen, de a zsigereimben tudtam, hogy ha most elmegyek, örökre megbánom. Így hát maradtam.

Aznap este tizenegy körül elindultam az erdőbe egy zseblámpával és a hegedűmmel. Szerettem az erdő illatait, a természet nyugalmát. Otthon, amikor az agyam túlságosan tele lett, anya mindig megkért, hogy mezítláb menjek ki az erdőbe, a lábujjaimat a fűhöz simítva, és csak lélegezzek.

Volt valami túlvilági a természetben, amitől a problémáim kevésbé tűntek fontosnak, a helyzetem kevésbé tűnt drámainak.

Bámultam a fák között megbúvó házat. Annak az apának, aki velem együtt építette azt a helyet, még mindig léteznie kellett. Nem akartam lemondani róla. Nem most. Felmásztam a lépcsőfokokon, és beültem a faház belsejébe. Kiemeltem a hegedűmet a tokból. A zene átsegítene ezen. Anya mindig azt mondta nekem, hogy a hegedűhúrok történeteket tudnak mesélni azzal, ahogy a hegedűs játszik velük; történeteket a bánatról, a szenvedésről, a szépségről, a fényről.

Először halkan kezdtem el játszani.

A vonó ide-oda gördült a húrokon, a legjobb barátom hangjai átpattantak az alvó fákon, megérintették a pihenő erdőt. Az volt a terv, hogy addig játszom, amíg nem aggódom már az otthoni anya miatt. Addig akartam játszani, amíg apám újra az apám lesz. Addig akartam játszani, amíg a rák csak egy szó lesz, és nem egy halálhír.

Azonban kiderült, hogy ezeket a célokat nem tudtam teljesíteni, mert hajnali háromkor még mindig aggódtam anyám miatt, apám még mindig messze volt apámtól, és a rák még mindig a legzűrösebb szó volt a szavak történetében.

Ezen a ponton úgy éreztem, hogy összeomlottam.