39. fejezet
Aria
Késő szenteste hallottam, ahogy apa teherautója behajt a kocsifelhajtóra. Az ablakomhoz rohantam, és láttam, hogy kipakolja a bőröndjeit. Visszajött. Hullott a hó, és anya kilépett elé. Egy darabig csak álltak, homlokukat egymáshoz szorítva, egymást átölelve.
Másnap reggel, amikor Grace felébredt, és meglátta apát lent ülni, a karjaiba ugrott, jobban örült neki, hogy láthatja, mint az összes ajándéknak a karácsonyfa alatt. Aztán persze meglátta az ajándékot, és rögtön belevetette magát.
Úgy éreztük, hogy a dolgok végre újra összeállnak – legalábbis az új normális kerékvágásba. Még nem volt alkalmam felhívni vagy SMS-t írni Levinek, de néhány percenként átfutott a fejemen. Késői ebédünk után felkaptam a csizmámat és a télikabátomat, hogy átmenjek hozzá, és átadjam neki a karácsonyi ajándékát.
Ahogy kinyitottam a bejárati ajtót, meglepődtem, amikor megláttam Jamest a verandán állni, kabátzsebébe dugott kézzel. – Mit keresel itt? – kérdeztem zavartan.
Kuncogott, arca vörös volt a hidegtől. – Neked is boldog karácsonyt. – Nem válaszoltam. Végigsimított kusza haján. A szeme alatt mély táskák voltak, amelyek passzoltak kimerült tekintetéhez. – Nézd, beszélhetnénk?
Óvatosan bólintottam, és kiléptem a verandára. A kezemet a hasam tetején pihentettem, és ide-oda billegtem a diszkomfortérzés miatt; a hátam mostanában kikészített. – Nem hiszem, hogy lenne miről beszélnünk.
– Szakítottam Nadine-nal – bökte ki.
– Hogy mi?
– Hát, ő szakított velem. Elmondtam neki a babát.
– MICSODA?!?! – kiáltottam, a torkom égetett.
– Ne kiabálj már, jó?! – förmedt rám, az orrát összeszorítva.
– M-mi-miért csinálsz ilyen hülyeséget?! Te jó ég, James! Mi a fene ütött beléd?! – A szívverésem felgyorsult, miközben a lélegzetem egyre szaporább lett.
– Szerintem meg kéne tartanunk.
– Fogd be!
– Beiratkozom a közösségi főiskolára. Szerzek munkát. Vagy két munkát. Majd megoldjuk. Szerzünk egy lakást...
– Ó, te jó ég. Te részeg vagy? Kérlek, mondd, hogy részeg vagy, mert úgy beszélsz, mint egy őrült! – Igyekeztem minden erőmmel meggyőzni magam, hogy csak egy áprilisi tréfát űz néhány hónappal előbb, de ahogy a szeme könyörgött a szavaival együtt, az elárulta, hogy ez messze nem vicc. – Nem gondolkodsz tisztán.
– Meg tudjuk csinálni, Aria.
– Nem – javítottam ki. – Nem tudjuk. Ez a helyzet. Ő már nem a miénk, James.
– Kutattam – magyarázta, közelebb lépve hozzám, ami idegessé tett. – Néhány oldalon azt írták, hogy az apának le kell mondania a jogairól az örökbefogadáshoz.
– Amit meg is tettél.
– De most meggondoltam magam. Az emberek meggondolják magukat. – A kezem után nyúlt, én pedig hátraléptem.
– Ne érj hozzám – parancsoltam.
– Veled akarok lenni, Aria. – A szavai hamis álmokba és romlott hazugságokba burkolóztak. – Nem gondoltál még erre? Arról, hogy megtartsd őt?
Néha.
– Kérlek – mondta, és a hátam mögé pillantott, mielőtt odalépett volna hozzám, hogy megcsókoljon.
Ahogy az ajkaink összeértek, nyersen suttogtam: – Ne.Érj.Hozzám.
Hátralépett, én pedig hallottam, hogy valaki megköszörüli a torkát mögöttünk. Megfordultam, és láttam, hogy Levi ott áll a járda végén, kezében két újságpapírba csomagolt ajándékkal. – Levi. Mióta vagy itt?
Kék Chucks cipőjével ide-oda rugdosta a havat. – Elég régóta ahhoz, hogy megtudjam, hogy ő az apa. Hogy téged akar. Hogy megcsókolt téged.
– Ez nem az, amit... – kezdtem, de James közbevágott.
– Ez egyfajta családi ügy, ember. Ha el tudnál tűnni, az nagyszerű lenne.
– James! – kiabáltam. A tekintetem visszakaptam Levire, aki elutasítóan nézett rám.
– Igen, persze. Csak át akartam adni a te és Mango karácsonyi ajándékait. – Megütögette az ajándékokat a jobb tenyerén, mielőtt odasétált, és átadta nekem. – Boldog karácsonyt, Art.
Megfordult, és elindult. Követni akartam, de James megragadta a csuklómat, és megállított. – Hagyd elmenni.
Kitéptem a kezemet a szorításából, és arcon ütöttem. – Azt mondtam, ne érj hozzám.
– Mi folyik itt kint? – kérdezte apa, a tornácra lépve. A tekintete Jamesen landolt. – Szia, haver. Boldog karácsonyt!
– Köszönöm, Mr. Watson. Magának is.
– Mike-ot keresed?
Összerezzentem, és apához léptem. – Nem, ő valójában csak...
– Én vagyok az apa – vágott ismét közbe James.
Apa nem azonnal fogta fel a szavait. Mozdulatlanul állt, összeszűkült szemmel pislogott. – Tessék? – Ó, istenem! Olyan közel voltunk ahhoz, hogy egy tökéletesen rendes karácsonyunk legyen, miután hónapokig egy széthullott család voltunk, olyan közel voltunk ahhoz, hogy valamennyire normálisak legyünk.
– Én vagyok az, aki lefeküdt...
– Ne mondd ki – parancsolta apa.
– ...Ariával – fejezte be James. Nyilvánvalóan nem volt kedve tiszteletben tartani senki kívánságát ezen a karácsonyi délutánon.
– Micsoda? – Mike az ajtóban állva bámulta a legjobb barátját. A bal kezében egy sonkával töltött tekercs volt, a jobb keze pedig ökölbe szorult. Kilépett a verandára, a mellkasa erősen emelkedett és süllyedt. – Te lefeküdtél a kishúgommal?! – A szavai tele voltak éllel és dühvel.
– Mike, ember. Ez egy... – Mike ökle James állkapcsára csapott, aki a tornácra zuhant – ...baleset volt – motyogta James, és a kézfejével a száját dörzsölte.
– Kibaszottul megöllek! – kiáltotta Mike, és James felé vetődött. Apa elkapta Mike-ot, mielőtt még nagyobb kárt tehetett volna, és James tántorogva felállt. – Ő a húgom, te seggfej!
– Mike, nyugi! – mondta apa, karját még mindig a fia köré fonva, aki öt másodpercre volt attól, hogy megölje a legjobb barátját.
– Én akarom felnevelni a gyereket – mondta James, miközben Mike ütése miatt vért köpött ki.
– Fogd be! – kiáltottam. – Ne mondd ezt.
– Nem fogom – rázta a fejét. – Mert ez az igazság.
– Mi az igazság? – kérdezte anya a verandára lépve. A tekintete Jamesen landolt, és aggodalommal telt meg. – Mi történt?
– Ő az apa – motyogta apa.
– Az apa? – kérdezte anya.
– Az apa – morogta Mike.
– Az apa?! – szólalt meg Grace az ajtóban állva.
Igyekeztem mindent megtenni, hogy nyugodt maradjak, és a családomra bámultam, ahogy ők is minket bámultak, a tekintetük ide-oda vándorolt James és én közöttem. Apa még mindig visszatartotta a feldühödött Mike-ot, míg mindenki más igyekezett a lehető legjobban feldolgozni az újdonsült információt.
– Csak azért jöttem, hogy elmondjam, hogy ki akarom próbálni – mondta James, és visszadugta a kezét a kabátzsebébe. – Veled, Aria. Veled akarom felnevelni a gyereket.
– Ó, Istenem – suttogta anya, és megrángatta a fülcimpáját. – Azonnal el kell menned, James.
– De...
– Nem, nincs de. Azt akarom, hogy menj el, és hagyd, hogy kitaláljuk, mi legyen – mondta.
– Mrs. Watson...
– Menj.El! – kiáltotta apa, és a hangjától mindannyian összerezzentünk. James lehajtotta a fejét, és bólintott, mielőtt megfordult, hogy elmenjen. Mindenki szeme rám szegeződött. Apa elengedte Mike-ot, és egy másodpercen belül Mike James után rohant. Ahogy befordult a sarkon, csak egy üvöltő Jamest hallottam, és Mike kiabálását, hogy meg fogja ölni, amint elkapja. – El kellene mennem érte... – Apa felkapta bentről a kabátját, és elindult a két fiú irányába.
Anya átkarolta a vállamat. – Hideg van, gyere be.
Követtem őt a házba, de alig melegedtem fel.
Anya sokáig mondogatta nekem, hogy minden rendben lesz, de fogalmam sem volt róla, hogy ez hogyan lesz igaz. Éreztem, hogy a falak összeomlanak körülöttem. A dolgok végre jobbra fordultak. Mindenki kezdte elfogadni a baba és az örökbefogadás gondolatát. Aztán Jamesnek úgy kellett döntenie, hogy mindent tönkretesz.
– Várunk reggelig, hogy átbeszéljük ezt az egészet. Oké? Ne aggódj túlságosan. Minden rendbe fog jönni. – Megcsókolta a homlokomat, és kiment a szobából.
Abban a pillanatban, ahogy elment, néhány könnycsepp kicsordult a szememből. Az egész helyzet nyomasztó volt. Végigsimítottam a pocakomon. Ő volt az egyetlen dolog, ami miatt most lélegzethez jutottam. Minden egyes lélegzetvételem csupán neki szólt.
– James az apja? – kérdezte Grace az ajtóban állva.
Lehunytam a szemem, és letöröltem a néhány potyogó könnycseppet. – Most nem vagyok olyan hangulatban, Grace. – Nem válaszolt, de hallottam a lépteit, ahogy közelebb lép hozzám. – Grace, mondtam, hogy nincs hozzá hangulatom. – Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy két gyöngyös nyakláncot tart a kezében.
– A karácsonyi gyöngykészletemet használtam, és csináltam egyet a babának, egyet pedig neked.
Esküszöm, éreztem, hogy megszakad a szívem. Megköszöntem neki a nyakláncokat, ő pedig elmosolyodott. – Örülök, hogy nem lettél csúnya terhes.
Horkantottam, és átöleltem a hatalmas pocakommal. – Köszönöm, Grace.
Másnap reggelig vártam, hogy átmenjek Levihez, és elmagyarázzam neki, mi történt előző este. Leginkább zavarban voltam, és dühös is voltam Jamesre, amiért azt hitte, hogy nem baj, ha megcsókol, sőt, ha hozzám ér. Mr Myers tornácán állva bekopogtam az ajtón, és vártam a választ.
Amikor végre kinyílt az ajtó, és egy törékeny Mr. Myers jelent meg, lila árnyékkal a szeme alatt, idegesen csuklottam.
– Igen? – motyogta, és üres tekintettel bámult rám.
– Levit keresem – mondtam, és egy félmosollyal megajándékoztam.
Mr Myers morgott. – Elment.
– Ó. – Az alsó ajkamba haraptam. – A Soulful Thingsben van?
– Nem. Visszament Alabamába.
Először nem fogtam fel a szavait, mert nem volt semmi értelmük. Csak tegnap délután volt, hogy láttam Levit; hogyan mehetett el? – Hogy érti ezt?
– Tegnap hazaküldtem.
A szívverésem felgyorsult, ahogy belenéztem egy barna szempárba, amely sokkal hidegebb volt, mint a fiúé, akit meglátogatni jöttem. Hogy mehetett el Levi? Hogy tehette, hogy nem búcsúzott el? Miért küldte volna el Mr. Myers?
– Miért tette ezt? – kérdeztem dühösen. – Csak magával akart lenni!
– Nem mindig kapjuk meg, amit akarunk, kislány. Ez nem egy tündérmese.
– Ő csak jó volt magához. Úgy bánt vele, mintha egy senki lenne, pedig ő csak gondoskodott magáról. És aztán elküldi, mert elege van belőle? Mert csak nyűg? Hogy lehet ilyen önző?! Hogy tehette meg, hogy a könnyebbik utat választja, és elküldi őt?
– Azt hiszed, ez könnyű?! – kiáltott fel, és legyőzötten a magasba emelte a kezét. – Azt hiszed, könnyű, hogy a fiad gondoskodik rólad, kanállal etet, mert te átkozottul gyenge vagy? Azt hiszed, könnyű együtt élni a démonokkal, akik már régen megszállták a lelkemet? Együtt élni az emlékekkel, amiket a városban élő emberekkel tettem? Levivel? Az anyjával? Nos, kislányom, hülye vagy, ha ezt gondolod. Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy bármi is könnyű az életemben.
– És mit gondol, milyen problémákat hagyott a fiára, amikor úgy döntött, hogy elküldi őt, ahelyett, hogy megpróbálna helyrehozni néhányat a múltbeli hibáiból?
– Már túl késő bármit is helyrehozni – mondta, és idegesen dörzsölte össze a kezét.
– Mindegy. Ha fel akarja adni, rendben van. Úgy tűnik, egész életében ezt tette. De legalább megpróbálhatta volna érte. Nem kell ilyen szörnyű apának lennie!
– Én elbaszott vagyok! – ismerte be. – Újra és újra elbaszom az életemet. Egy seggfej vagyok, kérdezz meg bárkit ebben a városban, kérdezd meg az apádat. Én.Elbaszott.Vagyok. De mindent, amit azóta tettem, hogy az anyja elhagyott, azért a fiúért és az anyjáért tettem. Nem érdemelte meg, hogy választania kelljen az anyja és köztem. Láttam a szemében a szívfájdalmat, megölte. Így hát én döntöttem helyette. Szülőként döntéseket hozunk. Olyan nehéz döntéseket hozunk, amiket soha nem akarunk. Feladunk dolgokat, holott ez a legnehezebb dolog a világon. Engedjük, hogy a gyerekeink gyűlöljenek minket, ha ezáltal jobb életük lesz. Minden egyes nap áldozatot hozunk. Születésnapi és karácsonyi üdvözlőlapokat küldünk, amelyekre a gyerek már nem válaszol, mert akkorra már csak utál. Ami a legjobb, mert szart sem tudsz neki nyújtani. Az anyjával kellett lennie. Neki nagyobb szüksége volt rá, mint az én önző vágyaimnak, hogy itt legyen. Az utolsó dolog, amire szüksége volt, vagy amit megérdemelt, hogy itt üljön és nézze, ahogy meghalok.
– Elszakadtam,
hogy jobbá tegyem az életüket. Hogy valami jót tegyek az életükkel. Nem voltam
más, csak egy átkozott teher számukra. Elbasztam, újra és újra és újra, de ha
ez azt jelenti, hogy ők kapnak egy esélyt a boldogságra, akkor tovább baszom.
Értük. Mindig értük. – Könnyes szemmel álltam ott, és hallgattam a szavait,
újra lejátszottam őket a fejemben. Megdörzsölte a halántékát, mielőtt lehunyta
a szemét, és vett egy nagy levegőt. – Néha szeretni valakit azt jelenti, hogy
tudod, jobb neki nélküled.
40. fejezet
Levi
Amikor visszatértem Alabamába, Denise várt rám a repülőtéren. Csak másnap reggel mentünk be a kórházba, hogy meglátogassuk anyát. Brian, Denise és én a kórházi szobája előtt álltunk. Amikor megpillantottam a kis testét, rosszul éreztem magam. Látva, hogy azokhoz a gépekhez van kötve, belülről összetörtem. Kicsit sápadtnak tűnt az arca, de a barna szemeiben volt élet.
Olyan élet, amit már rég nem láttam a szemében.
– Jól vagyok, Levi. – Másodperceken belül mellette voltam, fogtam a kezét, és szorosan átöleltem, miközben ő visszatartott. – Jól vagyok – mondta újra.
Szorosabban öleltem.
– Úgy tűnik, jól van – mondtam, amikor Denise-szel kiléptünk a kórházi szobából.
– Jól van. Új gyógyszereket adnak neki, amik úgy tűnik, hogy jól működnek nála, ezt az incidenst leszámítva. – Belenyúlt a táskájába, elővett egy hajkefét, és elkezdte végigsimítani vele a tincseit. Aztán folytatta a szájfény és a szempillaspirál felvitelét. Csak ő aggódhatott amiatt, hogy egy kórház folyosóján rendezettnek tűnjön. – Egy ideig velem és Briannel maradsz, amíg végez a következő néhány hétben a St. John's-ban. Segítek neked az otthoni tanulásban, meg mindenben, amíg anyukád vissza nem jön. Aztán, ha minden jól megy, a következő néhány hónapban ambulánsan, heti három találkozóval, de otthon lesz veled.
Otthon.
Hiányzott az otthonom.
Denise elnézést kért, és elment keríteni egy rendes kávét.
Visszanéztem a szobába, és láttam, hogy anya mosolyogva bámul felém. Másodperceken belül újra mellette voltam. – Hogy van az apád?
– Nem túl jól. – Odasétáltam hozzá, és leültem a mellette lévő székre.
Ujjai végigsimítottak a homlokomon, miközben hátrafésülte a hajamat. – Annyira sajnálom, édesem. Mikor mész vissza?
– Nem megyek vissza. Denise-nél maradok otthon tanulni, amíg te haza nem jössz.
Felült az ágyában. – Ez nem volt a terv része. Denise azt mondta, hogy csak egy kis időre jössz haza látogatóba.
– Nem, maradok.
Megrázta a fejét, és a kezemet a sajátjába fogta. – Vissza kell menned, és az apáddal kell maradnod, Levi.
– Most már itt vagyok, anya. Te akartad, hogy hazajöjjek, és most itt vagyok.
A homlokát ráncolta. – Nem igazán volt rendben a fejem. Ezt az időt apáddal kellett volna töltened.
– Nem akar engem. – Hátradőltem a székemben, és egy nehéz sóhajt engedtem ki. – Azt mondta, hogy nem akar engem.
– Ez hazugság. Mindig is akart téged. Ez az én hibám – suttogta, miközben az ujjaival babrált.
Ez már nem számított. Ő meghozta a döntését, én pedig az enyémet.
Később aznap este Denise-szel kirakattam magam a kunyhónál. Végre a saját ágyamban akartam aludni. Próbált lebeszélni róla, de miután hozott néhány élelmiszert és egyéb dolgot, beleegyezett.
Amikor ránéztem a mobilomra, új üzeneteket láttam Ariától, és megnyitottam őket.
Aria: Bárcsak elmagyarázhattam volna, hogy mit láttál Jamesszel. Semmit sem jelent nekem. Csak szeretném, ha tudnád. Te jelentesz nekem mindent. Annyira sajnálom, Levi.
Tudtam ezt, és ismertem Ariát is, de egy részem úgy gondolta, könnyebb elmenni, mint szembenézni az érvekkel. Egyhamar nem térnék vissza Wisconsinba, és nem volt igazságos arra kérni, hogy várjon rám. Ráadásul nyilvánvalóan dolga volt Jamesszel, és én valószínűleg csak az útjában álltam.
A távolság jobb volt nekünk, neki.
Én csak elhomályosítottam az ítélőképességét.
Ideje volt felébrednem az Aria és én álmomból.
Aria: Nekem – névmás: Aria Lauren Watson.
Aria: Hiányozni – főnévi igenév: Hiányt érezni.
Aria: Te – névmás: Levi Wesley Myers.
Te is hiányzol, Aria Lauren Watson.
De ezt nem mondhattam el neki, még ha ez is volt az igazság.
41. fejezet
Aria
Írtam Levinek és vártam. Lezuhanyoztam, bámultam a növekvő hasamat, és megnéztem a telefonomat. Gyakoroltam a léggitározást, majd megnéztem a telefonomat. Beszéltem anyával és apával Jamesről, majd megnéztem a telefonomat. Megvacsoráztam, aztán megnéztem a telefonomat.
Újra és újra megnéztem a telefonomat.
Újra és újra nem volt semmi látnivaló.
Az agyam azon kezdett el töprengeni, hogy vajon Levi mennyire nem volt több, mint egy álom.
Csak vissza akartam aludni, és újra megtalálni őt.
Csütörtökön volt az utolsó látogatásom Dr. Wardnál az újév előtt, és nagy szükségem volt arra, hogy leüljek vele szemben, és beszélgessünk a művészetről. Karácsony óta nem beszéltem Jamesszel. Nem is tudtam, hol kezdjem. Anya azt mondta, hogy ne mondjak semmit Keirának és Paulnak, amíg James és én nem beszéltünk egymással.
Dr. Ward cukorkás tálkája tele volt piros és zöld csokoládé M&M-ekkel, és az első tíz percben mindet megettem.
– Szóval, mi jár a fejedben, Aria?
Vicces volt, hogy mennyire megszerettem ezeket a szavakat.
– Gustave Courbet. Francia festő volt, aki nagyjából a realizmus mozgalmának kezdetét jelentette. Amikor felkérték, hogy fessen angyalokat, a válasza az volt, hogy 'Soha nem láttam még angyalokat. Mutassatok nekem egy angyalt, és én megfestek egyet'. Courbet úrnak és nekem nagyon különböző nézeteink voltak a művészetről. Ő úgy vélte, hogy csak azt szabad festeni, amit az ember a szemével lát, én pedig abban hittem, hogy a művészetnek a szívből és a lélekből kell fakadnia.
– Hittél? Már nem hiszel ebben?
– Szeretnék, de minden egyes nappal a realizmus megmutatja nekem a vonzerejét. Igazságosan ábrázolja az életet, rejtett jelentések nélkül, kétségek és kérdések nélkül, mindenféle szemszögből nézve. Egyszerűen csak valóságos. Pontosan az, aminek lennie kell. Kicsit zavarba hoz, hogy eddig csak az absztraktra koncentráltam. Talán Gustave Courbetnek igaza volt.
– Baromság – mondta Dr. Ward, összehúzva a szemét. – Baromságnak nevezem.
– Micsoda?
– Miért kell, hogy vagy az egyik, vagy a másik legyen? A valóság ellentéte nem absztrakt. A valódi ellentéte a hamis. Az absztrakt lehet valódi, és több igazságot rejthet magában, mint bármi más. Ezt te tanítottad nekem. Az absztrakt művészet ugyanolyan igaz lehet, mint a realista művészet, amennyiben megtalálja a bátorságot, hogy őszinte őszinteséggel mondja ki a színeit a világnak.
– De mi van akkor, ha az absztrakt igazsága ezzel valakit közben megbánt? – kérdeztem.
Előrehajolt, alkarját az íróasztalra támasztva. Ujjai összekulcsolódtak. – Egy igazság sokkal kevésbé fáj, mint ezer hazugság.
42. fejezet
Aria
– Nem tarthatjuk meg, James. – Mellette ültem a verandán a hintán, és néztem, ahogy az igazságom marcangolja a lelkét.
Ujjaival ismételten a farmerjához ütögette. – Meg tudjuk csinálni, Aria. Tudom, hogy nehéz lesz, de meg tudjuk csinálni.
Megráztam a fejem. – Ez nem igaz.
– Miért? Miért nem tudjuk megcsinálni? Miért nem tarthatjuk meg őt?
– Azért, mert már nem kapjuk meg, amit akarunk. Nem hozunk döntéseket magunknak. Minden, amit teszünk, érte van. Minden döntésünket azért hozzuk, hogy neki jobb életet biztosítsunk. Tehát nem tarthatjuk meg a gyereket.
– Miért nem?
– Mert az azt jelentené, hogy a saját önző vágyainkat és igényeinket követnénk. Miatta önzetlennek kell lennünk. Miatta kell elengednünk. Te és én sosem lennénk egy pár, James. Ha azok lennénk, gyűlölnénk egymást. Tényleg így akarsz felnevelni egy gyereket?
Nem válaszolt.
– Keira és Paul már így is csodálatos szülők. Nem mintha a baba olyasvalakihez kerülne, akit nem ismerünk. Egész életemben ismertem őket, és jó emberek. Szeretni fogják őt. Biztonságban lesz, és szeretni fogják.
A veranda hinta nyikorgott, ahogy ő és én előre-hátra ringatóztunk rajta. A hűvös éjszakai égboltot csillagok szórták meg, és ő úgy bámulta őket, mintha mindegyiktől kívánni próbálna valamit.
– Azon az éjszakán feküdtem le veled, miután megpróbáltam rendbe hozni a dolgokat Nadine-nal – suttogta szinte hangtalanul. – Már több mint egy hónapja szakítottunk, és nem tervezte, hogy újra összejövünk. Átjöttem, hogy beszéljek Mike-kal erről, és végül elmentünk egy buliba, ahol berúgtunk. Elveszettnek, összetörtnek éreztem magam.
– Szóval részeg voltál, amikor lefeküdtünk egymással?
– Nem – mondta gyorsan, felém fordulva. – Nem, kijózanodtam. De még mindig elveszett voltam. Nem tudtam kezelni a dolgokat, miután elmondta, hogy elvetélt. Hiányzott valami, ami igazából sosem volt meg. Valami, amire sosem vágytam. Ez majdnem tönkretett engem. Éppen Mike szobájából jöttem ki, és amikor elhaladtam a tiéd mellett, úgy mosolyogtál rám, hogy szinte úgy tűnt, minden rendben lesz. Aztán miután teherbe estél, ugyanúgy reagáltam, mint Nadine-nál, gyors megoldást kerestem. De ahogy telt az idő, és láttam a hasadat, és hogy ez az egész baba dolog valóságos lett, azt hiszem, úgy éreztem, hogy ez egy második esély, hogy helyesen cselekedjek.
– Helyesen cselekszel – mondtam, a kezemet az övére helyezve. – Csak néha előfordul, hogy a helyes dolog szívás.
Kuncogott, és visszatért a csillag bámuláshoz. – És most mit csinálunk?
– Befejezed a végzős évedet, aztán elmész a Duke-ra, és leszel valaki.
– És te?
Én?
Újra megtanulok lélegezni.
Az újév első hetében kezdődött a magántanulás. Anya és apa is véletlenszerű munkaidőben dolgozott, és mivel nem akarták, hogy egyedül legyek otthon az online órák alatt, minden nap Keira mellett voltam.
Minden nap ebédidő körül láttam, hogy Mr. Myers kisétál az erdő felé. Mire délután eljöttem Keira házából, vagy Daisy vagy Lance jelent meg, hogy vele töltse az estét.
Amikor a kíváncsiság eluralkodott rajtam, egy nap összepakoltam az ebédemet, és követtem őt az erdőbe.
Ott állt a hóval borított földön, és az öreg faházat bámulta.
– Ezt neki építette? – kérdeztem.
Lassan megfordult, rám nézett, és gúnyosan elvigyorodott. – Birtokháborító vagy.
– Igen, az vagyok, de hoztam ebédet, ha éhes.
Fújtatott, és visszasétált a házába, az arcomba csapva az ajtót.
Talán holnap.
Három héten keresztül minden nap ebédidőben megjelentem. Csak februárban engedett be Mr. Myers. Valójában az ápolója engedett be, de nekem ez is elég volt.
– Nagyon idegesítő vagy, ugye tudod? – motyogta, miközben a székében ülve fekete-fehér sorozatokat nézett.
– Hoztam csirkehúslevest – mosolyodtam el.
– Nem vagyok éhes.
– A nővérke azt mondta, hogy ma nem sokat evett.
– Valószínűleg azért, mert kurvára nem vagyok éhes – morogta. Sokszor volt mogorva, de mivel harminckét hetes terhes voltam, és Jicamát[1] hordoztam magamban, nekem is voltak mogorva napjaim. Kinyitottam a levest, felkaptam egy kanálnyit, és a szája elé tartottam a kanalat. – Mi a bajod?! – sziszegte. – Miért nem hagysz békén?
– Mert senkinek sem szabad egyedül töltenie az ebédidejét. Még a mogorva férfiaknak sem, akik azt hiszik, hogy megérdemlik a magányt.
Fújtatott még egy kicsit, morgott rám, de kinyitotta a száját, és megette a levest.
– A fia minden SMS-emet figyelmen kívül hagyja, és nem tudom, miért – mondtam néhány újabb kanál leves után.
– Az anyja azt mondta, azért, mert azt hiszi, hogy jobb neked így.
Összevontam a szemöldökömet. – Miért gondolná ezt?
– Nem tudom. De Levi mindig mindent azért tesz, hogy segítsen. Ő már csak ilyen.
Mr. Myers szavai még egy darabig a fejemben jártak, de Leviről már nem beszéltem. – Nem tudtam, hogy maga és az anyja még mindig beszélnek egymással.
– Minden este felhív engem – mondta. – Azt akarja, hogy tudjam, nem vagyok egyedül.
Életének utolsó napjáig minden nap együtt ebédeltem Mr. Myersszel. Néha a hálószobájában maradt, ilyenkor lejátszottam a CD-ket, amelyeket Levi készített nekem és a babának, és ez mindig segített Mr. Myersnek jobban aludni.
Máskor együtt néztük a tévét.
Az egyik utolsó dolog, amit mondott nekem, az volt, hogy mondjam meg a fiának, hogy szereti a végsőkig.
[1] A jicama hasonlít a fehérrépára, de színében és ízében különbözik attól. Színe inkább az édesburgonyáéra emlékeztet, íze ropogós, enyhe és friss. Tudományos elnevezése a pachyrhizus erosus. Pelenga néven is ismert, eredetileg a Mexikói-félszigetről származik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése