1 - 2 - 3. fejezet

 

1. fejezet

Levi

17 éves

Anya megint aggódott. Bűntudat kezdett eluralkodni rajtam, mivel nem éreztem rosszul magam az aggódása miatt.

Azt mondta, hogy elhagyom őt, de én mindent megtettem, hogy belássa, ez nem így van. A mobiltelefont lazán a fülemhez szorítottam, miközben a hangját felesleges, de túlságosan is ismerős félelem töltötte el. Anya túl sokat aggódott mindenért, bolhából csinált elefántot. A nagynéném, Denise mindig azt mondta anyának, hogy a gondolatai a fő okai a sikertelen kapcsolatainak. – Ezért nem működtek a dolgok Kenttel, Hannah. Eltaszítottad magadtól – szidta. – Ezért nem randizol soha, Hannah. Egy érzelmi hullámvasút vagy, aki fél az intimitástól.

Denise már két éve volt házas, szóval úgy gondoltam, hogy emiatt párkapcsolati guru.

– Csak nem akarom, hogy újra megsérülj, Levi. – Anya belesóhajtott a kagylóba. Magát hibáztatta, amiért Wisconsinban vagyok, de az én döntésem volt, hogy apával töltöm az évet. Tizenegy éves korom óta nem láttam őt, és volt ez az őrült ötletem, hogy ha most nem próbálok meg valamilyen kapcsolatot kialakítani vele, akkor soha nem fogom igazán megismerni az apámat. Ráadásul anyának is szüksége volt a szabadságára. Nekem is szükségem volt a saját teremre.

Miután egész életemben magántanuló voltam, eljutottam arra a szintre, hogy úgy kezelt, mintha a másik fele lennék. Denise-en és rajtam kívül alig beszélt mással.

– Nem teszel jót nővéremnek, Levi Myers. Tudom, hogy a fia vagy, de nem teszel jót neki – mondta mindig Denise.

– Nem lesz semmi bajom, anya. – Nem mondott mást, de elképzeltem, ahogy idegesen kopogtatja a körmét a legközelebbi felületen, miközben híg kávét kortyolgat. – Tényleg, anya.

– Oké. Ha nagyon elfajul a helyzet, akkor Lance-nél maradsz, ugye? Vagy hazajössz? – Szünetet tartott. – Hazajössz, ha túl nehéz lesz, rendben? – Mindketten tudtuk, hogy ez nem igazán volt választás. Nem tettem jót neki és a lelki egészségének. Remélhetőleg apának jobb leszek. Bólintottam, mintha látna, és ő folytatta a beszélgetést. – És most hol vagy?

– Várom a városi buszt, hogy bevigyen a városba.

– Városi busz?

– Azt hiszem, apa kocsija nem működik.

Néhány szitokszó csúszott ki a száján, én pedig elvigyorodtam a férfi iránti nyilvánvaló ellenszenvén. Nehéz volt elképzelni, hogy valamikor talán szerelmesek voltak egymásba. Nem sokat tudtam apáról, és amit tudtam, azt anyától hallottam. Tizenegy éves koromig nyáron egy-egy hétre meglátogattam őt. Születésnapi és karácsonyi üdvözlőlapokat küldött pénzzel és egy rövid üzenetet tartalmazó post-it cetlivel. Semmi nagyot, csak egy kis üzenetet, hogy boldog születésnapot vagy boldog karácsonyt. Még mindig megvan az összes egy cipősdobozban.

Aztán egy évben minden abbamaradt. Azt mondta anyának, hogy az a legjobb, ha nem látogatom többé, de nem adott rá magyarázatot. A célom ebben az egész évben az volt apával, hogy kiderítsem a választ arra, miért hagyta abba a látogatásokat és a leveleket. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megpróbáljam kideríteni, mi történt köztünk.

– Felhívom Lance-t, hogy menjen érted.

– Nem, anya. Dolgozik. Nem nagy ügy.

Lance a nagybátyám volt, apa bátyja, és az egyetlen ok, amiért megengedte, hogy a tanévet apával töltsem. Ő segített meggyőzni anyát, hogy ez a látogatás mindannyiunknak jót tehet. Megígérte, hogy vigyázni fog rám.

Bár nem volt szükségem arra, hogy Lance vigyázzon rám. Már nem voltam gyerek, és elég káoszt láttam már életem során anyával ahhoz, hogy egy évet túléljek apámmal. Gyorsan megtanultam, hogyan kell felnőni és férfivá válni, amikor anyával nem volt mellettünk senki.

A buszmegálló oszlopának támaszkodva ledobtam a táskámat, mielőtt a hegedűtartómat a földre tettem volna. – Semmi baj. A busz amúgy is most áll be – hazudtam. Sokkal tovább tartott volna a telefon, mint ameddig beszélgetni akartam. – Majd később felhívlak, rendben?

– Rendben. Hívj fel később. Vagy majd én hívlak. Majd én hívlak, oké? És Levi?

– Igen?

– Szeretlek a végsőkig.

Azóta ismételtem meg ezeket a szavakat, amiket mondott, amióta csak az eszemet tudom. Valamiért különös módon szerette a The Pogues "Love You Till The End" című dalát, és egész életemben minden nap ez a szám legalább egyszer megszólalt a nappalinkban.

A buszút alatt végig, míg apához mentem, azon tűnődtem, milyen zene szól nála.

Lefogadtam, hogy nem a Pogues.

A legközelebbi busz, amivel el tudtam jutni a városba, ahol apa lakott, húsz perces sétát jelentett számomra. Igazán kellemes volt – kivéve a sötétlő felhőket a fejem felett. Félúton elkezdett cseperegni az eső, ezért gyorsítottam a tempómat, egy cikis tempós séta/lassú futás típusú iramban.

Amikor végre odaértem apához, láttam, hogy a kocsija az előkertben pihen. A motorháztető be volt verve, az egyik fényszóró el volt törve, és nem vette a fáradságot, hogy becsukja a vezetőajtót. Az elülső verandán pislákoló fény világított, ami alig vonzotta a legyeket és a molyokat. Az udvaron egy kerti szék állt, amely úgy nézett ki, mintha 1974 óta ott állt volna, és egy félig megevett előrecsomagolt vacsora hevert a barnás fűben.

A legjobb dolog, ami a pázsitjával történhetett, az a rá hulló eső volt.

Felléptem a fából készült tornácra, amely nyikorgott és nyöszörgött minden egyes alkalommal, amikor a legkisebb mozdulatot is tettem. Jó esély volt rá, hogy szétesik pusztán a testsúlyomtól.

A fekete ajtó kilengett, így nem fáradtam azzal, hogy kopogjak.

– Apa?

Nem jött válasz.

Az előszobából kilépve megláttam őt a nappali kanapéján. Legalább a ház tisztább, mint az előkert. A lábai a kanapé karfáján lógtak, és mélyen aludt. – Apa. – A párnákhoz lapult, de nem ébredt fel. Ennyi év után először látni őt, annyira vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Egyszerre voltam boldog, szomorú, keserű és dühös. Kiabálni akartam vele, amiért elhagyott, és meg akartam ölelni, amiért ennyi év után megengedte, hogy visszajöjjek.

Azt akartam, hogy azt mondja, hiányzom neki, hogy bocsánatot kérjen, és hogy magyarázkodjon, amiért az elmúlt években olyan távolságtartó volt.

De leginkább azt akartam, hogy felébredjen a szundikálásból.

Igyekeztem mindent megtenni, hogy elnyomjam ezeket az érzelmeket, és megköszörültem a torkomat. – Apa – mondtam, ezúttal hangosabban, és a kék Chucks cipőm talpával a lábát lökdöstem. Ő nyögött, mielőtt a kanapé belső oldalára fordult volna. – Most viccelsz velem? – motyogtam az orrom alatt, mielőtt fogtam a táskámat, és az oldalához vágtam. – Apa!

Mogorván ült fel. – Mi a fene? – Tenyerét a fáradt szeméhez dörzsölte. Ujjai ökölbe görbültek, és felemelte a fejét, hogy rám bámuljon. – Túlélted?

– Igen. Gondoltam, tudni akarod, hogy itt vagyok.

Megvakarta borzas, ősz szakállát, mielőtt visszagurult a kanapé belső hajlatába. – A szobád a folyosó végén van, jobbra. – Nem telt bele sok időbe, mire újra horkolni kezdett.

– Én is örülök, hogy látlak.

A hálószobám felé tartva bepillantottam, és egy frissen vetett ágyat, valamint egy komódot láttam, amelynek tetején törölközők és fürdőszobai kellékek hevertek.

Legalább gondolt rám.

Néhány dobozom, amit anya küldött át, a földön hevert. Semmi más.

A mobilom csörögni kezdett, és Lance neve villant fel a képernyőn. – Halló?

– Szia, Levi! Rendben megérkeztél? Tudom, hogy Kent el akart menni érted a reptérre, csak ellenőrizni akartam.

– Igen, itt vagyok. Apa kocsija nem működik, ezért busszal jöttem, de itt vagyok.

– Haver, fel kellett volna hívnod, érted mehettem volna.

– Nem nagy ügy, tudtam, hogy dolgozol. Sima ügy volt az út.

– Hát, ha legközelebb szükséged van valamire, ne habozz kérni. Család fontosabb, mint a munka, oké? Már berendezkedtél? Kent jól bánik veled?

– Most épp szundikál.

Lance egy pillanatra elhallgatott. – Igen, mostanában gyakran csinálja ezt. Biztos, hogy nincs szükséged semmire? Ételre? Társaságra? Ételre és társaságra? Átjöhetek, és lyukat beszélhetek a hasadba – nevetett.

– Jól vagyok, tényleg. Azt hiszem, inkább kipakolom a cuccaimat.

– Oké. De hívj, ha bármire szükséged van, éjjel nappal.

– Kösz, Lance.

– Természetes, haver. Hamarosan találkozunk.

Letettem a telefont, leültem az ágyra, és az üres falakat bámultam. Ez messze volt attól a helytől, amit otthonomnak neveznék. Idegennek éreztem. Anyával Alabamában éltünk, és az otthonunk egy faház volt az erdőben. Apa házában az egyetlen jó dolog a fákkal körülvett hátsó kert volt. A fák és az apához fűződő emlékeim nélkül valószínűleg úgy éreztem volna magam, mintha a Plútón lennék, vagy ilyesmi.

Kinyitottam az egyik dobozomat, és elővettem a zenei gyűjteményemet, a legsokoldalúbb dolgot, ami az enyém volt. Könnyedén belenyúltam volna a gyűjteménybe, és előhúztam volna egy jazz CD-t, aztán belenyúltam volna, és elővettem volna Jay Z-t, majd a The Black Crowes-t. Anya zenész volt, és hitt abban, hogy minden zenei stílust érdemes felfedezni. Mindenféle műfajt és zenei stílust hallgattunk napközben, és soha nem volt olyan pillanat, amikor a házunkban csend lett volna.

Apa háza néma volt.

Egy másik dobozban különböző keményfedeles szótárkészletek voltak: a Merriam-Webster Dictionary, a Merriam-Webster Collegiate Dictionary és egy kétkötetes Oxford English Dictionary. A magántanulás alatt anya minden nap átlapoztatta velem a könyveket, hogy keressek tíz új szót, amit nem ismertem, és aztán a közösen írt dalokban használtuk őket. A többi dobozomban volt a Harry Potter-gyűjteményem, az Éhezők viadala és a Narnia krónikái, minden Stephen King-regény, valamint tucatnyi és tucatnyi más könyv.

Felemeltem a Merriam-Webster szótárt, és lapozgatni kezdtem.

akarni | ige |

vágyakozni vagy kívánni (valamit)

szükség (valamire)

nélkülözni (valamit, amire szükség van)

Azt akartam, hogy apa egy kicsit akarjon engem. Azt akartam, hogy anya ne akarjon már annyira. Azt akartam, hogy akarjanak, de ne nagyon akarjanak.

A konyhai fagyasztóban különböző félkész kaják voltak. A hűtőszekrény tetőtől talpig tele volt szendvicshúsokkal, gyümölcsökkel, maradék pizzával, apa sörével és gyömbérsörrel.

Emlékezett a kedvenc üdítőmre.

Vacsorára rémes krumplipürét és fasírtot ettem, és mindezt két gyömbérsörrel fogyasztottam el. Apa ugyanezt ette, de ő egy másik szobában. Az éjszaka hátralévő részében nem akartam a szeme elé kerülni, az erdőben lógtam az eső alatt. Magasan a tekervényes ágak között állt a faház, amit ő és én építettünk, amikor kilencéves voltam. A fejemben sokkal nagyobb volt, de azt hiszem, ez volt a baj az emlékekkel – nem mindig voltak pontosan igazak.

A fa törzsébe véstük a monogramunkat a "férfibarlang" felirat fölé.

Az ujjaim végigsimítottak minden egyes szót.

Nem emlékeztem a betűk faragására.

Azon tűnődtem, mit felejtettem még el erről a helyről.

Felmásztam a fa nedves, de még mindig elég erősnek tűnő fokain, és beültem a most már aprócska házba, amelyet pókhálók, döglött júniusi bogarak és régi sörösdobozok borítottak. A legtávolabbi sarokban egy régi lejátszó állt, amin apával mindig a kedvenc CD-nket játszottuk, miközben hülyéskedtünk és elütöttük az időt.

Gondolkodás nélkül megnyomtam a készülék bekapcsoló gombját, de az is halott volt, akárcsak a júniusi bogarak.

Keresztbe tett karral ültem az ablak előtt, és néztem az esőt.

Az eső mindig anyára emlékeztetett.

Talán kezdett egy kicsit hiányozni.

 

2. fejezet

Aria

16 éves

Aludnom kellett volna.

Az eső kíméletlen erővel verte a ház tetejét, így nem tudtam aludni. Az éjjeliszekrényemen lévő ébresztőóra felé fordultam. A vörös lézerfények fényesen világítottak, és újra és újra emlékeztettek arra, miért nem kellett volna ébren lennem.

Hajnali 2 óra 22 perc.

Feltoltam magam ülőhelyzetbe, a hátam a fejtámlának támaszkodott. Ledobtam izzadt testemről a barack– és eperfa színű paplant, és vettem egy nagy levegőt. A hüvelykujjam a számban volt, folytattam a rövid körmöm rágását.

Utáltam a házban uralkodó nyugalmat. Utáltam, hogy a családomban mindenki más képes volt átaludni a Mayfair Heightson átvonuló jelenlegi vihar hangjait. Gyűlöltem, hogy ők valószínűleg valami csodálatos és boldog dologról álmodtak, miközben én az ágyban ültem, és mindent túlgondoltam.

Felálltam a matracomról, és becsuktam a hálószobám ajtaját, amelyet a véletlenszerű műalkotásaim és a rólam és a családomról készült képek borítottak. A kivágott "A-R-I-A" betűk, amelyek az ajtókeretem fölött íveltek, a menőségi faktoromat mutatták.

Vagy annak hiányát.

Felvettem egy pár régi, mentaszínű szandált. Átvetettem magamon a rojtos táskám pántját, és nem telt bele sok idő, mire kimásztam az első emeleti ablakon. Annyi eszem sem volt, hogy eszembe jusson felvenni egy kabátot, ami eltakarja a trikómat és a pizsamanadrágomat. Az augusztusi levegő hűvös volt, ahogy a bőrömet simogatta, de az eső kérlelhetetlen volt. Elborított, tetőtől talpig átáztatott, mielőtt elértem volna az utcasarkot.

Törtem a fejem, és a tömb végén lévő Mr. Myers erdején keresztül átvágó rövidebb utat választottam. Nagyszerű ötletnek tűnt, amíg el nem kezdtem csúszkálni a sáros fűben, és a flip-flopjaim mentából azonnal hikoribarna színűvé váltak.

A heves vihar megkínzott, majdnem annyira, mint amennyire az agyam a szívemet támadta. Tudtam, hogy hülyeség volt ilyen késő este elindulni, de amikor a szíved támadás alatt áll, csak kevesen tudnak védőpajzsot emelni a szíved köré.

Miután kiértem az erdő szélére, megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor elértem Mr. Myers birtokát. Mérföldeken át ez volt az egyetlen ház az útnak ezen az oldalán, és a ház nagyrészt pontosan olyan volt, mint az ember, aki benne lakott: lerobbant. Egyszintes ház volt, több szeméttel, mint kincsekkel, beleértve a pislogó verandalámpát, a postaláda melletti összetört törpét és az ütött-kopott autót, amely idősebbnek tűnt, mint a nagyapám.

Mr. Myers nem ismert engem, és talán jobb is volt így. Olyan ember volt, akit sosem volt szükségem arra, hogy megismerjek. Anya csak úgy hívta, hogy a környék magányos embere. Apa sokkal kevésbé volt kedves vele, csak egy hülye seggfejnek nevezte. Az előző hétvégén Mr. Myers belehajtott az autójával Ms. Sammie postaládájába az Ever Roadon. A legtöbb ember jelentette volna a rendőrségen, de Ms. Sammie szerint a fickónak csak egy Bibliára és egy beszélgetésre lett volna szüksége Jézussal. Még egy szendvicset is készített neki, miután visszatolták a kocsiját.

Az út túloldalán láttam Simon verandájának fényét világítani.

Hála Istennek.

Simon volt a legjobb és egyetlen barátom. Pelenkás korunk óta ismertük egymást. Az anyáink a legjobb barátok voltak, így Simon, én és a sors akarta, hogy barátságban egyesüljünk. Azt hiszem, mindkét szülő kissé csalódott volt, amikor mi ketten nem lettünk őrülten szerelmesek, és nem éltünk boldogan, amíg meg nem haltunk. Simon jobban szerette a szőke hajat, mint az én vörösesbarna hajamat, én pedig jobban szerettem azokat a fiúkat, akik aranyosnak neveztek, aztán úgy tettek, mintha nem is léteznék, így a szerelmi történetünk sosem vált valóra.

Az eső jéghideg volt. Igyekeztem a lehető legjobban eltakarni az átázott, átlátszó fehér pólómat, amikor beosontam Simon hátsó udvarára, és bekopogtam a hálószobája ablakán, remélve, hogy nem ébresztem fel a szüleit. Bár közel álltam a családjához, a gondolat, hogy Mr. Landon átlátszó pólóban talál rám, jó kis terápiára adna okot.

Megborzongtam, ahogy egy víztócsában álltam.

Eltelt néhány perc, mire Simon felébredt, és odajött hozzám. Pislogott néhányat, és a tenyerét az álmos szeméhez dörzsölte. Az ablak kinyílt, és bemásztam, amit már évek óta csináltam.

Simon elindult, hogy bezárja az ablakot. Kétszer és háromszor ellenőrizte a zárat, majd – a teljes biztonság kedvéért – még egyszer ellenőrizte.

A legtöbb fiú legalább egy pillantást vetett volna rám abban az állapotban, amiben voltam, a felsőm a melltartó nélküli melleimre tapadt, de Simon meg se rebbent. Ráadásul nem volt rajta a szemüvege, úgyhogy jóformán vak volt, mint egy denevér. Egyszer, amikor fiatalabbak voltunk, éppen átöltöztem a szobájában, amikor rám nyitott. Akkor tényleg rajta volt a szemüvege, és a tekintete azonnal találkozott a mellemmel. Biztos vagyok benne, hogy két hónapon keresztül mindig elpirult, amikor meglátott.

– Jól vagy? – kérdezte, a hangjában egy csipetnyi nyugtalansággal. Ha volt valaki, aki jobban aggódott értem, mint a szüleim, az Simon volt. Született aggódó természet volt – és jó okkal. A nehéz múltja után Simonnak megengedhető volt, hogy egy kicsit többet aggódjon, mint mások.

– Csak fázom – válaszoltam, nem igazán akartam Simont jobban megijeszteni.

– Véletlenszerűen döntöttél úgy, hogy hajnali kettőkor sétálni mész?

– Igen.

– A szakadó esőben?

– Nem zuhogott, amikor elindultam – hazudtam.

– Egészen biztos, hogy zuhogott, amikor elindultál.

– Hát, azt hittem, hogy enyhülni fog.

– Meg kellett volna nézned az időjárást.

– Majd legközelebb.

– Hozok néhány törülközőt, hogy meg tudj szárítkozni, én egy vizes rongyot a sáros lábadnak, mivel a szőnyegemen vonszolod magad. – Nem tűnt úgy, mintha zavarta volna a sáros padló, de tudtam, hogy zavarja.

Simon elindult a fürdőszoba felé, én pedig igyekeztem mindent megtenni, hogy a sáros lábam egy helyben maradjon.

Amikor behozta a törölközőket, kinyitotta az alsó komódfiókot, és elővette a pizsamámat, amit mindig nála hagytam. Ahogy átadta nekem, elfordult, hogy magamra hagyjon. Miután levetettem az összes átázott ruhámat, fogtam az új felsőmet, és áthúztam a fejemen.

– Több ruhát kell hoznod, amit a szekrényben hagyhatsz, ha azt tervezed, hogy összeköltözöl velem – mondta Simon szarkasztikusan, mégis rendkívül kedvesen. – Csak mondd meg, mikor.

Az új rövidnadrágom felkerült a kísértetiesen fehér lábamra, és az ujjaimmal végigsimítottam rajta. – Jól vagyok.

Odasétált a komódjához, ahol a szemüvegtartója volt. Kinyitotta, és a zöld szemére helyezte a szemüveget. Vöröses narancssárga haja néhol felállt, máshol viszont teljesen lelapult. Pontosan úgy nézett ki, ahogy mindig is elképzeltem egy Simon nevű embert: valahogyan karcsú, de nagyon magas; valahogyan stréber, de furcsán jóképű.

– Leborotváltad a fejed jobb oldalát? – kérdezte, és a tekintete az új frizurámra szegeződött.

– Bizony, igen, tetszik?

A feje balra billent, és szemügyre vette az új külsőmet. A feje jobbra billent, még mindig bámult. – Ez... művészi. Nagyon is te vagy.

– Utálod. – Tényleg utálta. Nem lepődtem meg.

– Nem, nem. Szeretem – fogadkozott, ami hazugság volt. Simon szerette, ha a dolgok a lehető legnormálisabbak, ha a külsőségekről volt szó. Utált kilógni a sorból, de biztosan tudta, hogy a legjobb barátnője egy művészlány, aki mindig is ki fog tűnni egy kicsit, ha a külsejéről van szó.

Elmosolyodtam a hazugságán, odasétáltam a számítógépes székéhez, és leültem. A szobája nem volt színektől átitatva, mint az enyém. Eléggé unalmas volt az egész. Vászonszőnyegek gyöngyházfehér falakkal. Az egyetlen színt az a néhány poszter adta, ami a kedvenc videójátékairól lógott.

Leereszkedett a szőnyegre, és elkezdte kidörzsölni a sarat. – Bocsánat, Si.

Kuncogott, a vállai hol megemelkedtek, hol megereszkedtek. – Hát, tudod mit mondanak, nincs jobb módja egy enyhe kényszerbetegség orvoslásának, mint a sáros szőnyeg. – Négykézlábra állt, és erősebben kezdett súrolni.

Előrehajoltam, a könyökömet a csontos térdemnek támasztottam. Próbáltam nem ráncolni a homlokomat, és megkérdeztem: – Hogy megy? – Simon mindig is egy kicsit megszállott volt a dolgokkal kapcsolatban, de sosem gondoltam, hogy ez valódi probléma, és igazából a legtöbb dolog csak kedvtelésnek tűnt.

Amikor fiatalabbak voltunk, minden játékának egy bizonyos irányba kellett néznie. A tévé hangerejét mindig egy négyesre végződő számra kellett állítani. A villákat mindig külön kellett mosogatni a kanalaktól. Igazából apróságok, de aztán kezdtem észrevenni, hogy minél idősebbek lettünk, annál nagyobb ügyet csinált a négyes számmal kapcsolatos dolgokból. A vacsoraasztalt mindig négy személyre kellett megteríteni, még akkor is, ha csak ketten ettek. Minden ajtó– és ablakzárat ellenőrizni kellett, kétszeresen, háromszorosan és négyszeresen.

Visszaült a sarkára, sóhajtott, és megtörölte a homlokát. – Soha nem fogok lefektetni valakit, vagy barátnőt találni, ugye? Negyvenéves szűz leszek.

– Ne butáskodj – jegyeztem meg. – Pillanatok alatt szexelni fogsz.

– Persze. Én meg azt mondom majd, hogy 'hé, szexi mama, ha megengednéd, hogy négyszer fel– és levegyem az óvszert, mielőtt elkezdjük a mocskos dolgokat, az nagyszerű lenne. Ja, nem nagy ügy.

Kuncogtam. – Igazad van. Soha nem fogsz dugni.

Simon rám hunyorgott, és a koszos rongyokat a szennyeskosárba tette. Az éjjeliszekrényéhez lépett, és négy spricc kézfertőtlenítőt nyomott a tenyerébe. – Mekkora egy ribanc vagy.

– Én is szeretlek – vigyorogtam. A hajam még mindig csöpögött az esőtől, és elkezdtem befonni. – Figyelj, ha a harminckilencedik születésnapod előestéjén még mindig szűz vagy, akkor megjelenek, és együtt fogunk szexelni. Még azt is megengedem, hogy négyszer megérintsd a melleimet.

Simon tekintete a mellkasomra vándorolt, és az ajkai felhúzódtak. Az arca bíborvörösre pirult. – Hát, lehet, hogy hatszor kell megérintenem őket. Vagy tízszer. Ki tudja, hogy addigra mennyire lesz rossz ez a problémám.

– Néha olyan vagy, mint egy pasi.

– És ezt ne felejtsd el. – Felpattant az ágyára, és az orrára tolta a szemüvegét. – Szóval, továbbra is közömböset akarsz játszani a késő esti látogatásoddal kapcsolatban, vagy beszéljük meg, hogy mi zavar téged?

– Miből gondolod, hogy valami zavar engem?

Felvonta az egyik szemöldökét. A szívem a torkomban dobogott, miközben felkaptam a táskámat, és felmásztam az ágyára. A lábaim keresztbe tettem, az ajkaim megfeszültek, és a kezemet a táskába csúsztattam.

Először egy papírtörlőt húztam elő, és a takarójára terítettem.

Visszanyúltam a táskába.

Egy.

Kettő.

Három.

Négy.

A négy műanyag pálcikát a papírtörlőre tettem, és néztem, ahogy a levegő kiszivárog Simon tüdejéből. Hallgatott, amitől felfordult a gyomrom.

– Azok...?

Bólintottam.

– És ezek...?

Ismét bólintottam.

Gondoskodtam róla, hogy a legjobb barátom tiszteletére négy tesztet szerezzek. Hát emiatt, és a saját jólétem érdekében.

– Hogy engedhettél meg magadnak ennyit? – kérdezte, tudván, hogy elég jól értek ahhoz, hogy soha ne legyen elég pénzem fagyira vagy csokoládéra.

– Az elmúlt hetekben Grace és KitKat bébiszitterkedéséből gyűjtöttem össze a pénzt. És hidd el, nem elhanyagolható az irónia, hogy a bébiszitterkedésből szereztem ezekre pénzt.

Négy különböző teszt. Négy különböző márka. Négy különböző nap. Négy egyforma eredmény.

Simon kiüresedett aggyal hátradőlt, és a kezét a szájára szorította. – Aria... azon egyszerű tény miatt, hogy valótlannak tűnik, amíg egyikünk ki nem mondja szóban a szavakat, megkérlek, hogy mondd ki.

– Terhes vagyok. – A szavak égették a torkomat, és nevetségesen egyedül éreztem magam, amint elhagyták a számat.

– Hogyan? Ki?

– A nyár folyamán. Volt egy srác.

– Soha nem említettél srácot. – Simon kíváncsisága minden eddiginél nagyobb volt, de én nem akartam több részletet elmesélni arról, hogyan aláztam meg magam, és hogyan estem bele a nem megfelelő srácba.

– Nem gondoltam, hogy említésre méltó.

Nem tudta, mit mondjon ezután. Én sem tudtam.

Csendben ültünk reggel 5:56-ig. Az eső elvonult, és tudtam, hogy haza kell mennem, mielőtt a szüleim munkába mennek. Azt mondtam nekik, hogy húsz dolcsiért vigyázok a kishúgaimra napközben.

Újra átmásztam Simon ablakán, és megköszöntem neki, hogy velem ült, és egyszer sem nézett rám elítélő pillantással.

– Meg fogod tartani? – suttogta Simon.

Megvontam a vállamat. Nem igazán gondoltam bele, hogy valójában terhes vagyok, miután négy különböző pálcikára pisiltem, és elmondtam neki a hírt. – A szüleim ki fognak borulni.

Simon a homlokát ráncolta. Tudta, hogy ki fognak akadni emiatt. Különösen apa. – Hát, bármi kell, csak szólj.

Szomorú, halovány vigyor ült ki az ajkamra. Volt valami nagyon figyelemre méltó a legjobb barátokban. Mindig szilárd emlékeztetőül szolgáltak arra, hogy sosem voltál igazán egyedül.

Visszaindultam Mr. Myers erdején keresztül, és félúton megálltam, és felpillantottam az égre. A nap ásítva ébredt, lassan nyújtotta fényét a fák égnek meredő leveleire, amelyek elég hamar a földre hullanak.

Még nem álltam készen arra, hogy reggel legyen. Nem álltam készen arra, hogy hazamenjek. Nem álltam készen arra, hogy szembenézzek a ténnyel, hogy holnap lesz az első nap az iskolában, és én leszek az a lány. A lány, aki elkezd bő ruhákat hordani, hogy megpróbálja elrejteni a növekvő hasát. A lány, akire nem a művészi módszerei miatt fognak felfigyelni, hanem a rossz döntései miatt. A lány, akit már a gimiben felcsináltak.

Hátamat egy fának támasztottam, és hagytam, hogy a reggeli levegő illata megcsókolja az arcom.

– Hé, hé, minden rendben.

Egy halk hang késztetett arra, hogy gyorsan megforduljak. A tekintetem körbejárta az erdőt, a hangot keresve. A hang tovább beszélt, de egyértelmű volt, hogy a szavak nem nekem szóltak.

– Gyönyörű vagy.

Ezek a szavak határozottan nem nekem szóltak. Legtöbbször, amikor az emberek rólam beszéltek, azt mondták: – Ó, Aria. Olyan... egyedi vagy – vagy –, Túl sovány vagy, egyél egy hamburgert – vagy –, Mi a fenét csináltál most a hajaddal?!

Néhány méterrel arrébb egy srác térdelt egy szarvas előtt. A szarvas szeme tágra nyílt, riadt volt, de nem rémült meg annyira, hogy elfusson. Soha nem láttam még a fiút, de úgy tűnt, nagyjából velem egyidős lehet. Mayfair Heightsban mindenkit ismertem a kereszt– és vezetéknevén – még ha soha nem is vettek észre –, ezért furcsa volt, hogy az arca ismeretlen volt számomra. Csokoládészínű haja volt, amelyet egy baseballsapka rejtett, és enyhe árnyéka volt a borostájának. Zafírszínű pólót viselt kifakult farmerrel, és lazán megkötött kék Chucksot.

A kezében bogyók voltak, amelyeket a szarvas felé nyújtott.

– Ezeket imádni fogod – ígérte. Minden egyes alkalommal, amikor megszólalt, észrevettem a szavaiban rejlő akcentust. Nem idevalósi volt – ez biztos volt. Volt ez a déli hangsúly, ami minden egyes mondata végén felbukkant; megnyugtató volt.

A szarvas előrelépett, közelebb hozzá. Várakozás vett erőt rajtam, remélve, hogy a szarvas kapcsolatba lép az idegennel.

Az emberek etetik a szarvasokat? Van ilyen?

Egyik részem el akart fordulni tőle, de egy másik részem nagyon szerette volna tovább bámulni. A bal lábam hátrafelé mozdult, eltörve egy ágat, a jobb lábam pedig egy másiknak ütközött, amitől hanyatt estem a fenekemre. A szarvas megijedt, és az ellenkező irányba futott.

– Fenébe! – sziszegte, és a bogyókat a földre dobta, mielőtt a kezét a farmerjához dörzsölte volna. Egy kurta kuncogás hagyta el a száját. – Majdnem.

Az ajkamba haraptam, és megmozdultam, még több zajt csapva az ágakon. Felém fordult, és ugyanolyan ijedtnek tűnt, mint a szarvas. Először összezavarta a létezésem, aztán örült neki.

Barna szemei elmosolyodtak, mielőtt az ajkai követték volna a kedvességet.

Megköszörültem a torkomat, és bocsánatkérően fintorogtam rá.

Néhány lépést tett felém, tekintete az arcomat kutatta. Várta, hogy mondjak valamit, de nem tudtam, mit mondjak, ezért csendben maradtam. A keze felém nyúlt, de visszautasítottam, és feltápászkodtam a földről. Továbbra is mosolygott, miközben lesöpörtem a nedves leveleket és ágakat a fenekemről.

– Jól vagy? – kérdezte.

Némán bólintottam.

A mosolya nem lankadt. Azon tűnődtem, vajon tudja-e, hogyan nem kell mosolyogni. – Akkor minden rendben – mondta. – Később találkozunk. – Elindult a faház felé, és elkezdett felmászni a lépcsőn. Amint felért a tetejére, a titokzatos fickó eltűnt odabent, el a látószögemből. Balra, jobbra, fel és lenéztem, körülpillantottam a csendes fákon, és azon tűnődtem, vajon tényleg létezett-e egyáltalán. Mégis tudtam, hogy léteznie kellett, mert a bogyókupac még mindig ott hevert a nedves fűben.

 3. fejezet

Aria

Nem volt olyan vasárnapi vacsora, amikor a családom ne evett volna együtt. Hétközben anya és apa legtöbbször különböző műszakban dolgozott, így nem volt jellemző, hogy mindenki együtt vacsorázott volna. Kivéve a vasárnapokat; vasárnaponként mindig együtt ettünk az ebédlőasztalnál, mert a szüleim fontosnak tartották, hogy legalább hetente egyszer egy házi készítésű étel mellett beszélgessünk az életről.

Anya körbeadogatta a tálban a félholdas tekercseket. – Ó! Híreim vannak! Aria, Mr. Harper hívott a művészeti kiállítás miatt, amire néhány hónapja jelentkeztél. Azt mondta, hogy a művedet a művészeti múzeumban kiemelt műként fogják bemutatni. Az egész nagyon nagy dolognak hangzik. – Anya hangja büszkeséggel volt átitatva, és jóváhagyással volt becsomagolva. Soha nem bánta, hogy jobban érdekelt a kreatív világ, mint az orvosi, amelyben ő élt. Azon szülők közé tartozott, akik úgy gondolták, hogy a gyerekeiknek a saját életüket kell élniük.

A félholdas tekercses tál a kezemben landolt, és én továbbadtam Mike-nak, nem reagálva anya izgatottságára.

– Azt hittem, hogy izgatott leszel. – Kissé rosszallóan ráncolta a homlokát. – Azt hittem, ezt akartad.

Meg sem szólaltam.

– Aria, anyád beszél hozzád – mondta apa felszólító hangon, bár a szeme az étkezőasztal mellett a nappaliban lévő tévére nézett, ahol a Sports Center szólt. Apa akkor is tudta anyát támogatni, amikor alig figyelt oda. Mindig pontosan a megfelelő időben kapcsolódott be a beszélgetésekbe, mint egy hitvesi hatodik érzék.

– Terhes vagyok – jelentettem ki közömbösen, miközben egy kanál borsót tömtem a számba. A szavak úgy gördültek le a nyelvemről, mintha ez normális dolog lenne számomra. Mintha hónapok óta próbálkoznék, hogy teherbe ejtsen életem szerelme. Mintha ez lenne a következő logikus lépés az életemben.

Mike a levegőben tartotta a félhold alakú tekercsét, a tekintete ide-oda cikázott a szüleink között. A kishúgom, Grace szemei kikerekedtek. A kishúgom, KitKat néhány borsót dobott apához, de ez normális volt, mert egyéves volt, és mindig borsót dobált apához.

Feltételeztem, hogy a reakcióik pontosan olyanok voltak, mint amilyennek lenniük kellett annak alapján, amit húsz másodperccel korábban mondtam nekik.

Azt kívántam, bárcsak láthatatlan lennék.

A szemem becsukódott. – Csak vicceltem. – Nevettem, és óvatossá váltam a furcsa csendtől, amely betöltötte az ebédlőt. Anya különleges fasírtjába böktem a villámmal. Mindenki arca megenyhült, a sokk alábbhagyott.

– Te most viccelsz? – Anya fojtottan kiáltott fel.

– Csak viccel. – Mike felsóhajtott.

– Viccel? – Apa felcsendült.

Grace egyetértően bólintott. – Totálisan viccel.

KitKat kuncogott, de amúgy is mindig vagy kuncogott, vagy sírva üvöltött, vagy borsót dobált.

– Igen – motyogtam, és a hangom remegni kezdett. Nem engedtem, hogy megremegjen. – Nem viccelek.

Apa lehajtotta a fejét, és riasztóan nyugodt volt. – Mike, Grace, vigyétek fel KitKatot az emeletre.

– De... – Mike vitatkozni kezdett. Az első sorban akarta végignézni, ahogy a szüleink verbálisan támadnak engem és a rossz döntéseimet. Általában ő volt az, aki bajba került, mert ivott és bulizott néhány másik focistával, szóval jó lehetett, hogy a változatosság kedvéért a szülők nem bámulták szigorú pillantásokkal. Mindig én voltam a jól nevelt gyerek, aki minden félévben ötös bizonyítványt ígért és adott. Az én lázadó cselekedeteim ehhez képest jelentéktelenek voltak: egy borotvált fej és túl sok szemceruza volt a vad és őrült viselkedésem mértéke – egészen mostanáig.

Apa megtévesztően nyugodt tekintetét Mike felé fordította. Ez gyorsan elhallgattatta. Felemelte KitKatot a székéből, és kiment a szobából.

A vacsoraasztalnál a beszélgetés rossz irányba fordult, és tudtam, hogy először egyedül kellett volna elmondanom anyának. Gyermekorvos volt, és közelről foglalkozott gyerekekkel és a problémáikkal, így talán megértette volna. Ehelyett azonban megpróbáltam lazán kezelni a dolgot, és úgy döntöttem, hogy apám előtt dobom be a nagy hírt.

Ő nem volt gyermekorvos.

Nem "értett" a gyerekekhez.

Ő vízvezeték-szerelő volt.

Heti több mint negyven órát foglalkozott az emberek szarságával. Dugult vécék, mosogatók, csúnya kádlefolyók – amit csak akartál, megjavította.

Ami azt jelentette, hogy vacsoraidőre már eléggé idegesítette mások szarsága. Beleértve az enyémet is.

– Terhes vagy, Aria? – sziszegte apa, arca másodpercről másodpercre egyre vörösebb lett. A kopasz folt a feje tetején fénylett és gőzölgött a dühtől. Apa testes, szűkszavú férfi volt. Soha nem volt sok oka arra, hogy felemelje ránk a hangját. Összességében rendes gyerekek voltunk. Még ha Mike ivott és bulizott is, apa csendesen megszidta őt. Egészen három perccel ezelőttig elég könnyű dolga volt, míg felnevelt minket.

Nem válaszoltam a kérdésére. A válaszképtelenségem csak rontott a helyzeten.

– Terhes?! – A hangja üvöltéssé változott, miközben öklével az asztalra csapott, felborítva a sószórót. A körmeim a tenyerembe vájtak, és véletlenül beleharaptam az ajkam belső felébe. Apa kék szeme szigorú volt a csalódottságtól, és a szája olyan eltökélten feszes, hogy az engem is elszomorított.

– Adam. – Anya elhúzta a száját, mert zavarta, hogy felemelte rám a hangját. – Azt akarod, hogy a szomszédok meghallják?

– Kétlem, hogy ez számítana, mert biztos vagyok benne, hogy hamarosan látni fogják!

Már teljes erőből kiabált, és én megrémültem.

– Attól, hogy kiabálsz, nem lesz jobb – magyarázta anya.

– És ha halkan beszélsz, attól sem lesz jobb – válaszolta apa.

– Nem tetszik a hangnemed, Adam.

– Nekem meg az nem tetszik, hogy a tizenhat éves lányunk terhes!

A testem megfeszült. Ha volt valami rosszabb annál, hogy én magam kimondtam a terhes szót, akkor az az volt, hogy hallottam, ahogy a szó elhangzik apa szájából. A gyomrom összeszorult, és éreztem, hogy a vacsorám visszajön a torkomon. Soha nem követtem el olyan hibát, ami miatt a szüleim ennyire összetörtnek tűntek volna. Hogy cseszhettem el ennyire?

Veszekedtek.

Sosem veszekedtek.

Utoljára akkor hallottam őket veszekedéshez közeli dolgokat csinálni, amikor megpróbáltak becenevet választani KitKatnak, és annak az lett a vége, hogy apa megcsókolta anya homlokát és megdörzsölte a lábát az NCIS egyik epizódja alatt.

A kezem az ölembe hullott, és meg akartam próbálni elmagyarázni nekik, hogyan történt. Azt akartam, hogy megértsék, honnan tudtam, hogy tinédzserként terhesnek lenni szörnyű dolog. Ismétlem: tizenhat évesnek és terhesnek lenni szörnyű dolog. Túl sokszor néztem az MTV-n a "16 & Terhes" című műsort, és tudnom kellett volna, hogy távol kell tartanom a női testrészeimet attól a sráctól, de valami furcsa dolog történt az agyammal, amikor gyönyörűnek nevezett. Nos, nem gyönyörűnek, hanem aranyosnak, ami több volt, mint amit a szüleimen kívül bárki más valaha is mondott nekem. Fura és csodabogár, igen. Aranyos? Nem annyira.

Anya végigsimított a hullámos fekete haján. Karamellszínű karján végigfutott a libabőr. Inkább hasonlítottam rá, inkább mexikói voltam, mint kaukázusi, mint az apám. Az ajkai teltek voltak, a szemei pedig olyan színűek, mint a csokoládébonbonok. Ugyanezek a szemek most csalódottsággal és zavarodottsággal voltak tele.

– Talán először négyszemközt kellene beszélnem vele – ajánlotta fel anya.

Apa morgott, mielőtt ellökte magát az asztaltól. Nem volt rajta ugyanaz a zavarodott és csalódott tekintet, csak úgy tűnt, hogy undorodik tőlem. – Tessék csak.

Amikor elhagyta a szobát, a beszélgetés anyával elég gyorsan lezajlott.

– Honnan tudod, hogy terhes vagy? – kérdezte.

– Négy tesztet csináltam – válaszoltam.

– Honnan tudod, hogy jól végezted el a teszteket?

– Ugyan már, anya.

– Simon...?

– Mi? Dehogyis!

– Mi a fenéért nem védekeztél?

– Hibát követtem el. – Megköszörültem a torkomat, szégyelltem magam. Miután láttam a leereszkedő tekintetét a szemében, lemondtam a logikáról, és megpróbáltam játékosabban megközelíteni a dolgot. – Nem azt mondtad apának, hogy KitKat is baleset volt? Nem tudod, hogyan történhetnek ilyen dolgok?

– Aria Lauren, vigyázz a szádra! Már a határon vagy – szidott meg. Amikor anya felhúzta magát, az arca megfeszült, és a mosolyráncok eltűntek a szája körül. A jobb fülét is megrángatta, amikor rendkívül ingerült volt.

Igaza volt.

A szakadék szélén lógtam, feléje nyúltam, hogy felhúzzon, de ő túlságosan el volt foglalva azzal, hogy halálra rángassa a fülét.

– Holnap iskola után érted megyek, és elmegyünk az orvoshoz, hogy megvizsgáljanak. Egyelőre menj a szobádba, hogy beszélhessek apáddal.

A lábam a hálószobám felé vánszorgott, és megálltam a fapadló paneljein, mielőtt sarkon fordultam, hogy újra szembenézzek vele. – Meg tudnád kérni apát, hogy ne utáljon túlságosan?

A szája megenyhült, és azok a mosolyráncok visszatértek. – Gondoskodom róla, hogy a megfelelő mennyiségű utálat legyen.

Ötvennégy percig tartott az ordibálás és kiabálás a szüleim között. Bár nagyon mérgesek voltak rám, elhatározták, hogy egymáson töltik ki a dühüket. Keresztbe tett lábbal ültem az ágyamon, fülhallgatóval a fülemben, és egy üres vászon volt előttem. A zenét fülsiketítő hangerőre tekertem, hogy ne halljam, ahogy a szüleim szétesnek. Elmerültem a műveimben és a zenében, hogy megpróbáljam elfelejteni, hogy tönkretettem a családomat.

Legalábbis ez volt a terv, amíg Mike meg nem jött, és meg nem állt az ajtóban. Az ajkai megállás nélkül mozogtak, de szerencsére a zeném elzárta, bármit is mondott. Felemeltem az iPodomat, és ostoba módon lehalkítottam a hangot.

– Elcseszted ezt az egészet, tudod. A végzős évemnek epikusnak kellett volna lennie, de ehelyett én leszek a srác, akinek felcsinálták a kishúgát.

– Igazad van. Tényleg át kellett volna gondolnom, hogy ez hogyan hat majd az idősebb, népszerű bátyámra. Sokkal könnyebb volt, amikor senki sem vett észre engem, nem igaz? – Gúnyosan forgattam a szemeimet. Mike hatalmas srác volt, a focicsapat sztárfutballistája, és jó úton volt afelé, hogy teljes ösztöndíjat ajánljanak neki, hogy a középnyugat legnagyobb főiskoláin focizhasson. Kék szemével és világosbarna hajával inkább hasonlított apára, mint anyára.

– Olyan kibaszott hülye vagy. Tényleg nem tudod, mit tettél, ugye? Hallgasd meg őket! – A nappali felé mutatott.

– Fogd be, Mike. – Visszatekertem a hangerőt. Jó pár percig még hadovált, mielőtt drámai módon legyintett rám, és elviharzott. A bátyám, a hősöm.

Órák teltek el, mire a házban elsötétültek a fények. Anya és apa nem jöttek megnézni, hogy mi van velem. Festeni sem tudtam. Az ecset ott pihent a markomban, készen, de nem nyomtam a vászonra.

Grace bedugta a fejét a szobámba, de nem tudta, mit mondjon a terhes nagytestvérének.

Egy darabig ide-oda járkált, próbált kitalálni valamit, amit mondhatna, és bepillantott a hálószobámba, mielőtt ravaszul rám vigyorgott. – Tudod, hogy KitKat nagynénje lesz valakinek, aki csak egy évvel fiatalabb nála? Ez hátborzongató.

A tizenkét évesek sokkal közvetlenebbek voltak, mint szerettem volna, az biztos.

– Húzzál el, te fajankó!

– Te vagy a fajankó, fajankó! – gúnyolódott vissza, csípőre tette a kezét, és úgy tekergette a nyakát előre-hátra, mintha nem állna másból, mint egy pimasz testből. – Kérdéseim vannak.

– Hát persze, hogy vannak.

–  Összepisiled magad?

– Micsoda? – emeltem meg a szemöldököm.

– Össze.Pisiled.Magad? A tanárom, Mrs. Thompson tavaly terhes volt, és összepisilte a folyosót, amikor a zeneórára mentünk.

– Én nem pisilem össze magam. – Legalábbis még nem. Ez valami olyasmi volt, ami miatt aggódnom kellett volna? Elkezdenék véletlenszerűen összepisilni magam valami furcsa okból kifolyólag? Megjegyzés magamnak: Ráguglizni a terhesség alatti pisilésre.

– Fogadok, hogy te is szuper kövér leszel. Vannak emberek, akik nagyon csinosak terhesen, mint például Mrs. Thompson, de nem hiszem, hogy te közéjük tartozol majd.

– Bármikor elmehetsz, Grace.

– Nem cserélek piszkos pelenkát. Tudod egyáltalán, hogyan kell pelenkát cserélni?!

– Nem kéne már ágyban lenned?

– Nem kellene nem terhesnek lenned?

Touché.

Az egyetlen érett dolgot tettem, ami eszembe jutott.

Levettem a koszos zoknimat, és az arcához vágtam, pont a száját találtam el.

– Fúj! Undorító vagy! – nyafogta, miközben a nyelvét a tenyerébe törölte. – Megmondalak.

Jó, mert a szüleink legnagyobb problémája abban a pillanatban az volt, hogy koszos zoknit vágtam a húgom szájához.

A komódomban turkáltam, és elővettem egy alsóneműt és az egyik túlméretezett pólómat, amiben aludni akartam. Tudtam, hogy már rég ágyban kellett volna lennem. Az iskolát nem igazán érdekelte, hogy reggel fáradt vagyok. Az iskolát nem érdekelte, hogy az életem teljes mértékben felfordult. Az iskolát nem érdekelte, hogy pillanatokra voltam az összeomlástól.

Az iskola csak azt akarta, hogy az első csengetésre ott legyek.

Beugrottam a zuhany alá, hogy megpróbáljam kitisztítani a fejemben lévő ködöt. A víz több mint egy órán keresztül záporozott rám, mielőtt kiléptem, és egy törölközővel megszárítkoztam. Az előttem lévő tükör gúnyosnak tűnt. Ujjaim a hasamra tapadtak, én pedig a tükörbe bámultam, és próbáltam megérteni, hogyan tudok ugyanúgy kinézni, de mégis ennyire más lenni.

A pólót áthúztam a fejemen, és még egyszer megnéztem magam, mielőtt kisétáltam a fürdőszobából. Összerezzentem, amikor megláttam apát a nappali kanapéján feküdni. Úgy nézett ki, mint egy óriás, aki egy kagylón próbál kényelmesen elhelyezkedni, sikertelenül forgolódva.

Az ajkaim szétnyíltak. Az agyam a megfelelő szavakat kereste.

Miután egy percig mozdulatlanul álltam, világossá vált, hogy nincsenek megfelelő szavak.

Így hát elmentem.

Hétfő reggel Mike nem volt hajlandó elvinni az iskolába.

Azt mondta azért, mert egy órával korábban kell ott lennie, hogy súlyt emeljen az iskolakezdés előtt, de ez korábban sosem akadályozta meg. Olyankor mindig a rajzteremben kötöttem ki, ahol egy órát szórakoztam iskola előtt.

Ennek ellenére nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy ne menjek vele. Legszívesebben panaszkodtam volna emiatt a szüleimnek, de az időzítés nem is lehetett volna rosszabb, így a busz volt az egyetlen választásom.

A buszmegálló két háztömbnyire volt a házamtól. Amikor feldobtam a hátizsákomat, és elindultam, láttam, hogy Simon már ott áll a sarkon. Abban a pillanatban, hogy mellé álltam, mindent tudott, amit még nem el sem mondtam – legjobb barátom extraszenzoros érzékeléssel.

– Elmondtad nekik? – kérdezte.

Bólintottam.

– Mike kényszerít, hogy busszal menj?

Ismét bólintottam.

– Jól vagy?

Megráztam a fejem, a szemem a járdaszegélyt vizsgálta. – De ha a mai napot úgy vészelnénk át, hogy nem beszélnénk róla, az nagyszerű lenne.

– Persze. Nos, gondoskodom róla, hogy annyira beletemetkezz a saját problémáimba, hogy teljesen megfeledkezel a sajátjaidról. Hidd el, sok minden van ebben a furcsa agyamban.

Mielőtt bármi mást mondhatott volna, egy pár kék Chucks jelent meg mellettem. Felemeltem a fejem a mellettem álló személyre. A tekintetem találkozott a barna szempárral, amely próbálkozás nélkül mosolygott, és elvesztem.

Szarvasfiú.

Az ajkai apró vigyorrá húzódtak, a szemeihez passzolva.

Visszamosolyogtam. Legalábbis azt hittem, hogy így tettem. Nem tudtam megmondani. A vigyora kiszélesedett, amitől a gyomromban pillangók repkedtek.

Gyönyörű vagy.

Olyan gyönyörű volt, hogy az már-már sértő volt. Úgy nézett ki, mint egy suttogás hangjai. Édes, gyengéd és romantikus. Szédültem tőle.

Nem lett volna szabad ránéznem.

Tényleg.

Ne bámuld.

Talán még egy pillantást?

Talán még két pillantás?

A fejem megint lehorgasztottam. A cipőnket bámultam. A kezem megragadta a hátizsákom pántjait, és közelebb húztam magamhoz, a könyököm az oldalamnak nyomódott.

– Szia – mondta. Nyüzsgő pillangók, izzadó tenyér. Nem voltam biztos benne, hogy Simonhoz vagy hozzám beszél, ezért csendben maradtam. A szemem sarkából láttam, hogy még mindig mosolyog. Azt kívántam, bárcsak abbahagyná ezt a mosolygást. Kivéve, hogy valójában nem. – Itt vesz fel minket a busz?

Egyszer megcsóváltam a fejem, mielőtt elkezdtem a bal lábammal egy láthatatlan követ rugdosni. A kék Chucks cipője utánozni kezdte a mozdulatot. Együtt rugdostuk a láthatatlan köveket, amíg az iskolabusz meg nem állt.

Simon szállt fel elsőként a buszra, de csak azután, hogy négyszer fel– és leszállt, mielőtt becsúszott az első ülésre. Hátraléptem, hogy a Szarvasfiú előttem szállhasson fel a buszra.

A sárga fülkés jármű felé intett. – Hölgyeké az elsőbbség.

– Köszönöm – válaszoltam, és felszálltam a buszra.

Egy apró nevetés hallatszott, ahogy követett engem. – Szóval tud beszélni.