4. fejezet
Levi
A nap első órája matematika volt Mr. Jonesszal. Ha választhatnék a legrosszabb képességeim közül, akkor az valamelyik matematikai tárgy lenne. Mivel magántanuló voltam, a nap végéig nagyjából kerültem a matematikaórákat. De most, az előre elkészített órarenddel, kénytelen voltam reggel elsőnek szembenézni vele. Ez egy különleges pokol volt.
Mr. Jones az osztályterem előtt állt, és mindenkit üdvözölt.
– A helyedben én ezt nem tenném – figyelmeztetett egy hang. Éppen a könyveimet akartam az első sorban lévő asztalra tenni. Hátrafordulva megláttam egy srácot, akinek tüskés haja volt, aranylánc a nyakában, és valami olyasmi, ami úgy nézett ki, mint egy kezdődő bajusz féleség. – Mr. Jones a Mayfair Heights-i Sylvester, a macska.
– Ez meg mit jelent?
– Tudod. – Reszelte a hangját, és egy tonnányi köpködéssel egybekötött selypítést tett hozzá. – Szenvedő Succotash! Jobban szereti permetezni, mint kiejteni. – Megveregette a mellette lévő széket a hátsó sorban. – Nyugodtan csatlakozhatsz hozzám hátul.
Elfogadtam az ajánlatot.
– Te vagy az a friss hús, akit minden csaj bámul, mi? – kérdezte.
– Nah, szerintem rossz fickót választottál. Még senki sem szólt hozzám egy szót sem. – Kivéve a lányt a buszmegállóban, aki köszönetet mondott, de még az is olyan volt, mintha a fogát húzták volna.
– Pontosan ezért vagy te a friss hús. Tanulmányozzák a zsákmányt, mielőtt támadnak. És ezzel az akcentussal? – Halkan füttyentett. – Öregem, már azzal is teherbe ejted a lányokat, ha csak rájuk nézel. Dobj bele egy kacsintást, és máris ikreket szülnek. Ezért lesz rám szükséged – mondta, és megveregette a hátamat. – A nevem Connor Lincoln, és én vagyok a megmentőd, barátom.
– Valóban? – mondtam, és elővettem a hátizsákomból egy ceruzát és egy jegyzetfüzetet, bár nem akartam jegyzetelni.
– Igen. Tudod, én vagyok a diákság szeme, füle és hangja. Mindenkiről mindent tudok, aki számít, és segíthetek megóvni téged a bajtól.
– Hát ez aztán kedves tőled.
– Mit is mondhatnék? Emberbarát vagyok. – Felém nyújtotta a kezét, hogy megrázzam. – Van neved?
– Levi.
– Honnan jöttél, Levi?
– Alabamából.
– Jól van, jól van, jól van – mondta déli akcentussal – vagy inkább Matthew McConaughey akcentussal, ami a maga nemében egy kategória volt. – Örökké Alabama néven fognak ismerni.
Mivel Connor megmentett a köpködő tanártól, úgy gondoltam, hívhat Alabamának.
A lány a buszmegállóból besétált az osztályterembe, és két sorral előttem ült, a fejét végig lehajtva. Barna hajának egyik fele borotvált volt, a másik fele pedig sötétvörös. Másképp nézett ki, mint a legtöbb Barbie-lány a folyosókon. Sötétebb. Vagányabb. Gyönyörű. Belenyúlt a hátizsákjába, elővett egy füzetet, és írni kezdett bele. A fürtjeit a füle mögé simította, de fel sem nézett abból, amit a jegyzetfüzetébe írt.
– Mi van vele? – kérdeztem Connortól. – Ő kicsoda?
Connor tekintete a székre vándorolt, amelyre mutattam, és felhúzta a szemöldökét. – Ó, ő az egyik csodabogár. Nem tudom biztosan a nevét, mert a legtöbb különc nem éri meg az elmémben helyet foglalni. Így több hely marad az ilyeneknek. – Egy másik lányra mutatott, akinek az arca ki volt sminkelve, és egy szűk fekete pólót viselt, ami felnyomta a melleit. – Na, ez már méltó az agyamra. Szia, Tori – mondta, és integetett.
Tori megfordult, és leintette Connort. A tekintete találkozott az enyémmel, és elmosolyodott, mielőtt visszafordult volna, hogy a mellette ülő lánnyal nevetgéljen. – Á, ember, láttad ezt?! – kiáltott fel Connor. – Tori Eisenhower rám mosolygott!
Nem mondtam el neki, hogy valóban rám mosolygott, túlságosan is izgatottnak tűnt.
– Nos, oké, rád mosolygott, de mivel te vagy az új főcsávó, ez számomra is mosolynak számít. Haver. Látod? – Körbeintegetett a kezével a szobában.
– Mit látok?
– A tengert, ami tele van édes, édes puncival. A miénk, haver.
Kényelmetlenül felnevettem. Legtöbbször, amikor először találkoztam emberekkel, nem találtam szükségét annak, hogy a lányok kihasználásáról beszéljek, és édes punciként emlegessem őket. Ennél az egy mondatnál már biztos voltam benne, hogy nem tetszik Connor.
Remélhetőleg ez lesz az egyetlen közös óránk.
Megszólalt az első óra csengője. Mr. Jones belépett, és elkezdett beszélni, mindenkit leköpött az első néhány sorban. Connor folyton arról suttogott, hogy "csajokat dönget" és "számokat kap", miközben az arany nyakláncát rángatta.
Az első sorba kellett volna ülnöm.
Connor követett a természetismeret órára, és először azon gondolkodtam, hogy talán zaklat, de aztán rájöttem, hogy az órarend istenei tényleg utálnak engem. Azt kívántam, bárcsak lenne egy tisztességes módja annak, hogy azt mondjam: "hagyjál már békén, és ne beszélj többet a szexről" anélkül, hogy seggfejnek tűnjek.
Amikor elővett egy fésűt, és elkezdte fésülni a nem létező állszőrzetét, megállapítottam, hogy a suli tényleg a kibaszott poklot jelenti.
Fontolgattam, hogy Eminemnek hívom, de a vele való beszélgetés csak bátorította a vaginákról szóló fecsegését.
A délelőtti órák nagy részében elzsibbadtam – rájöttem, hogy mind ugyanolyanok voltak. Tanmenet, tanári célok, jégtörők. Mosás, öblítés és ismétlés. Mivel egész életemben magántanuló voltam, örömmel láttam, hogy a középiskola pontosan olyan, mint amilyennek a filmek ábrázolják: kopottas, tengerészkék szekrények, csinos lányok vihognak az ivókútnál, diákklubok plakátjai lógnak, és rengeteg pletykáló hang.
Néha-néha láttam a buszmegálló lányt a folyosókon, de mindig lehajtotta a fejét, vagy valami vörös hajú sráccal beszélgetett.
Talán a barátja?
Nem tudtam, miért érdekel.
A srác mosolyra fakasztotta, ami olyan volt, mint egy rejtett jutalomfalat. Nem gyakran tette ezt – inkább a homlokát ráncolta. Furcsa volt, de a homlokráncolása még érdekesebbé tette őt számomra.
Ő és a srác sosem értek egymáshoz. Többnyire ugyanazt a füzetet ölelte, amibe korábban láttam írni.
Istenem. Most úgy nézek ki, mint egy kukkoló.
Botladozva siettem a következő órámra.
Ekkor már nem volt meglepő, hogy Connor a világtörténelem órámon is várt.
5. fejezet
Aria
Az iskolai órák mintha évek alatt teltek volna el, ami nem volt baj, mert tudtam, hogy a nap végén orvoshoz kell mennem, amit nagyon nem akartam. Inkább menekültem a valóság elől, minthogy szembenézzek vele.
Amikor Mike és a barátai keresztezték az utamat, ügyelt rá, hogy soha ne nézzenek a szemembe. A legtöbb barátja nem tudta, hogy rokonok vagyunk.
Ebédnél Simon mellett ültem, és néztem, ahogy kinyitja és becsukja a tejeskannáját, miközben a tekintete a történelmileg hosszú ideje tartó szerelmén, Torin, más néven az évfolyamunk legnépszerűbb lányán csüngött. Emellett úgy is ismert, mint a lány, aki tavaly tojást dobált Simon házára. Ezt még mindig tagadta, azt állította, hogy Eric Smith állt a tojássárgák mögött.
Mint minden reménytelen romantikus, a szerelem elvakította az igazságtól. Az egész nagyon tragikus volt, de valahogy mégis reményteli egyszerre.
Simon folyamatosan úgy beszélt Toriról, mintha ő lenne a legnagyobb valóra vált álma. – Három sorral mögöttem ül a kémián. Tudom, hogy valószínűleg nem fogsz egyetérteni, de ő okos, Aria. – A szavai mámorosak voltak a képzeletbeli romantikától, ahogy a fantáziájában élő szerelméről beszélt.
Néha azon tűnődtem, hogy vajon apró madarakat lát-e körülötte röpködni, mint Hófehérke, vagy valami ilyesmi.
– Csak te vagy képes belezúgni az osztály legbunkóbb lányába.
Ahogy a mosolya szétterült az arcán, elmosolyodtam. – Nem bunkó, csak sérült. Az ilyen lányokat szeretem a legjobban, a hibásakat. Így könnyebben elviselik a hibáimat.
– Ezért vagyok én a legjobb barátod? Mert hibás vagyok?
– Nem. Főleg azért vagy a legjobb barátom, mert egy Tini mutáns nindzsa teknőc pólót viselsz, amin a négy reneszánsz művész arca van.
Rápillantottam a kedvenc pólómra, és elvigyorodtam. – Szinte már ciki, hogy mennyire menő vagyok.
– Szinte – viccelődött Simon, mielőtt visszafordult volna Tori felé. – Annyira gyönyörű.
– Túl jó vagy hozzá.
A könyökét a menzai asztalnak támasztotta, a keze pedig az állát tartotta. – Ő a nap, én pedig a sápadt férfi vagyok, aki vágyik a fényére.
Kuncogtam. – Úgy teszek, mintha nem mondtál volna valami rendkívül kínosat.
– Képzeld el a gyerekeinket... – Boldogan sóhajtott fel. – Elképesztő kockafejű, szőke, szeplős, szemüveges gyerekek. – Szünetet tartott, rám nézett, és elkomorult. – Bocsánat. Szabálytalanság a legjobb barátnőm ellen. Nem beszélünk gyerekekről.
Ringatóztam a székemben. – Ugye tudod, hogy a haja nem igazán szőke? Csak rosszul festették be.
– Mondja a lila hajú lány, aki szénfeketének született – felelte Simon pimaszul.
– Touché. De ne feledkezzünk meg a fő problémáról, ami életed szerelmével kapcsolatos. – Eric felé mutattam, aki Tori mellett ült. – Ő már nincs a piacon.
– Egyelőre. Az a hír járja, hogy szakítani fog vele.
– És honnan származnak ezek a pletykák?
Felszegte a fejét. – Vannak forrásaim.
– Ms. Givens? – kérdeztem. Nem válaszolt, de tudtam, hogy ez volt az egyetlen forrása az iskolai pletykákhoz. Ms. Givens a könyvtáros volt, aki túl sok időt töltött a folyosókon folyó suttogások lehallgatásával.
– Mondjuk úgy, hogy Eric távozni készül, és Torinak megszakad a szíve, aztán sssaaahhh! Simon Landon jön a lepattanóért. – Az izgatottság a hangjában mulatságos volt.
– És aztán mi lesz? Te varázsütésre lecsapsz és megvigasztalod őt? A srác, aki alig tud szemkontaktust teremteni a lánnyal, nemhogy beszélni hozzá? Hogy fogod ezt megoldani, Rómeó?
Bólintott, mintha olyan érvet hoztam volna fel, amire még nem gondolt. Amikor becsengettek a következő órára, Simon fantáziája megállt, ahogy felemelte az ebédes tálcáját, aztán újra, majd újra és újra és újra letette. Az ajkai legörbültek, amikor észrevette, hogy Tori az ebédlőből kilépve Eric karját a vállára fonta. A vereség érzése szinte elöntötte. Kivettem a tálcát a szoros fogásából.
– Soha nem akar egy olyan torzszülöttet, mint én, ugye? – kérdezte legyőzötten.
– Te nem vagy torzszülött, Si. Ráadásul a pletykák szerint ők ketten hamarosan szakítanak. Már mindenkivel randizott az osztályunkból, úgyhogy készülj fel, hogy belecsapsz a lecsóba! Te vagy a következő Tori sorában! – A hangom vigasztalástól és hazugságtól volt mézédes. Tudta, hogy amit mondtam, nem igaz, de azért szélesen elmosolyodott.
– Sssaahhh!
Többet tudtam meg az új fiúról a folyosói pletykákból, mint tőle magától.
– Tudtad, hogy délről jött?
– Mondjuk Brazíliából?
– Úgy hallottam, hogy beszél franciául.
– Annyira dögös.
– Az anyja Alabamának nevezte el!
– Tetoválások vannak a tudod-mijén!
– Ez az akcentus kamu.
– Már smárolt egy csajjal az öltözőben!
– Azt hallottam, hogy hármasban volt!
– Ő a szavak mágusa.
– Én láttam meg először!
A hatodik órára a másodéves, a harmadikos és a végzős lányok már az új srácra tartottak igényt, miközben az elsősök az árnyékban ólálkodtak. Úgy vették körül a szekrényét, mint a szerelmes kiskutyák, a hajukat csavargatva és a mellüket kidüllesztve. Sajnáltam a srácot. Ilyen arccal és ilyen déli akcentussal, mint az övé, nem volt esélye arra, hogy megőrizze titokzatos újdonságát.
A szekrényemnél álltam, és rá és a fanatikusaira pillantottam. Néha-néha mondott nekik valamit, és a lányok felém fordultak, és engem bámultak.
Régebben soha nem bámultak meg, még a különböző hajszíneim, a drámai sminkem és a furcsa ruháim ellenére sem. A Mayfair Heights gimnázium diákjai eltökéltek voltak abban, hogy láthatatlan maradjak, ami nekem teljesen megfelelt.
Egészen mostanáig. Most vihogva fordultak felém, és a hajukat a válluk fölött átvetették, mielőtt visszanéztek volna az új fiúra.
Gúnyolódik velem?
Mindannyian gúnyolódnak rajtam?
Elképesztő volt, hogy néhány hajcsavarás és gúnyos nevetés mennyire képes arra késztetni valakit, hogy bemásszon a szekrényébe, és a következő százhetvenkilenc napig rejtve maradjon. Vagy legalábbis az utolsó csengetésig. Becsaptam a szekrényemet, és elindultam a pöcsök és dívák csoportjával ellentétes irányba.
Egy rakás seggfej.
– Tudod, hol van a tizenkettes szoba? – kérdezte Szarvasfiú, hozzám sietve.
Felvontam a szemöldökömet, kissé bosszantott az önelégült "szexi vagyok és tudom" személyisége. – A rád támadó lányraj nem tudott segíteni neked?
– Szóval észrevetted.
– Mit vettem észre? – kérdezem.
– Észrevetted, hogy észrevettek engem?
Hezitáltam. – ...Igen...
– Ami viszont azt jelenti, hogy észrevettél engem.
Nem szórakoztatott. – Ne hízelegj magadnak.
– Oké.
– Oké mi? – kérdeztem.
– Oké, nem fogok hízelegni magamnak.
A szemében olyan könnyedség és őszinteség volt, hogy szinte elvesztem benne.
Pislogtam egyet. – Furcsa vagy.
– Furcsa a magam elbűvölő módján, vagy csak... furcsa-furcsa? – kérdezte.
Még nem voltam biztos benne, hogy melyik. Talán mindkettő. – Miért néztek engem?
– Ó. Megkérdeztem tőlük a nevedet. Bár egyikük sem tudta, és valamiért azt gondolták, hogy ez vicces. – Megvonta a vállát.
Gondolom. Mindenkinek tudtam a nevét az iskolánkban, és ők nem tudtak időt szakítani arra, hogy megtudják az enyémet.
– Egyébként is, miért kérdezősködtél rólam?
– Nem tudom. Azt hiszem, kíváncsi vagyok azokra a lányokra, akik vasárnap reggel hatkor az erdőben sétálnak.
– Ó.
– Levi Myers vagyok. – Úgy gesztikulált, mintha meg akart volna hajolni előttem, amikor közölte velem a nevét. Aztán rögtön meg is tette. Teljesen meghajolt. Átbillent a furcsa-furcsa területre.
– Te Mr. Myers fia vagy? – Szünetet tartottam, gondolkodtam. – Nem is tudtam, hogy Mr. Myersnek van gyereke.
– Igen, nos, ez az én apám. – Összevonta a szemöldökét. Levi szemében enyhe csalódottság suhant át, mielőtt pislogott volna, és a lágyság visszatért a tekintetébe. – És te vagy...?
– Aria.
– Tényleg? Aria?
– Igen...
– Nem Becky? Vagy Casey? Talán Katie?
– Nem. Aria.
Keresztbe tette a karját, és felfigyeltem a bal kezén lévő szemtetoválásra, amely a hüvelyk– és mutatóujja között volt. – Egész nap próbáltam kitalálni a nevedet, és az Aria nem volt benne első húsz névben.
– Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom.
– Nem, nem. Nekem tetszik. Aria. – Elmosolyodott, és a hüvelykujját a fogai közé dugta, miközben az arcomat tanulmányozta. – Aria. – A feje balra-jobbra billent. – Arrriaaa.
Ne mondogasd már a nevemet.
Áthelyeztem a testsúlyomat. Most már a furcsa-furcsa területen úszott, és be kellett ismernem, a furcsa személyisége nagyon messze állt a dögös külsejétől. Ő maga volt a saját oximoronja[1].
Ha lenne egy lista a világ öt legnagyobb oximoronjáról, az így nézne ki:
Nagy gazdasági világválság.
Tragikomédia.
Eredeti másolat.
Jumbo garnélarák.
Levi Myers.
– Szóval, te mindig reggel hatkor járkálsz az erdőben? – kérdezte. Megdörzsölte a tenyerét a kissé borostás állán, majd a hüvelykujját a felső ajkához simította.
Néhány másodpercig elidőztem, próbáltam befogadni minden arcvonását. Kétszer pislogtam. – Néha. Mindig reggel hatkor etetsz véletlenszerű szarvasokat? – kérdeztem szarkasztikusan.
– Mindig – mondta magabiztosan.
Nem tudtam tovább bámulni a szemeit, mert elszédültem tőlük. Tulajdonképpen az egész folyosótól pörgött a fejem. Vettem egy nagy levegőt, és lehunytam a szemem. Amikor újra kinyitottam őket, a barna szemei még mindig engem bámultak. A francba. A gyomrom felfordult. Megköszörültem a torkomat, és a folyosó felé intettem. – A tizenkettes szoba ott van. A büfé mellett.
Kaja.
Ugh.
Még több gyomorszaltó.
A tekintete elsiklott mellettem, és abba az irányba nézett, amerre mutattam. – Köszönöm, Aria. – Elsétált. Minél távolabb ért a folyosón, annál nyugodtabb lett a szívverésem, de a gyomromban kavargó émelygés nem szűnt meg, miközben végigsimítottam az ajkaimon.
A lehető leggyorsabban mozgatva a lábam, betuszkoltam magam a legközelebbi mosdóba, és alighogy becsuktam a fülke ajtaját, máris kihánytam a reggelimet és az ebédemet. Visszaültem a sarkamra, a vécépapírért nyúltam, és megtöröltem a számat.
Utáltam a mai napot.
6. fejezet
Aria
Az egyetlen dolog, amit vártam az iskolában, az a nyolcadik óra volt. A nyolcadik óra volt a kedvencem, nem csak azért, mert ez volt az utolsó óra, hanem azért is, mert ez volt a művészeti óra Mr. Harperrel.
Mr. Harperrel azóta ismertük egymást, hogy elsőévesként beléptem a Bevezetés a művészetbe órájára. Vékony, pipázó, bajuszos, hatvankét éves meleg férfi volt, aki a művészet iránti szeretetét mindig is a Leonardo da Vincihez fűződő szerelmi kapcsolatának tulajdonította. Persze lehet, hogy ez a szerelem nem volt több, mint egy fantasztikus LSD-s utazás, amit átélt, hiszen Leonardo da Vinci négyszázharminchárom évvel Mr. Harper születése előtt halt meg, de ahogy kedvenc tanárom mesélte, ez egy örök szerelmi történet volt.
Az óra, amire éppen jártam, egy felfedező óra volt, ahol a fő cél az volt, hogy felfedezzünk egy újfajta szemléletmódot a művészet egészére. Az osztálytermünk másképp volt berendezve, mint az épület összes többi terme. Az asztalaink félkörben befelé fordultak, és legalább tizenöt extra szék volt a teremben. A kör nyílásánál egy nagy krétatábla volt.
Mr. Harper a táblára firkálta a Partner Felfedezés szavakat.
– Kiabáljátok be, mi jut eszetekbe, amikor a felfedezés jut eszetekbe. Készen álltok? Gyerünk! – mondta Mr. Harper, kezében tartva a krétát.
Az osztály a lehető legnagyobb hangerővel elkezdte kiabálni a véletlenszerű szavakat.
– Dzsungel!
– Kolumbusz Kristóf!
– Jet ski!
– Szex!
Mr. Harper az összes szót felírta a táblára, és a "szexet" a legnagyobb betűkkel írta ki. Soha nem hatották meg a tinédzserek bohóckodásai, csak tanulságként fogta fel őket. – Ah! És a szavak, amelyek a partner szó hallatán eszetekbe jutnak? Gyerünk!
– Szex!
– Szex!
– Szexuális közösülés!
Az összes szexel kapcsolatos szó Connortól származott, az osztályunk legperverzebb ifjoncától, aki mindig a szexről beszélt, vagy szexuális kifejezéseket tett a nyelvével. Biztos voltam benne, hogy kicsi a pénisze, és soha nem szexelt, vagy valami ilyesmi, mert aki ennyit beszél a szexről, az nyilván kompenzál valamit.
– Csapat – suttogtam halkan, szinte hangtalanul. Mr. Harper tekintete rám vándorolt, és szélesen elmosolyodott. Tudtam, hogy a tanárok nem mondhatják ki, hogy vannak kedvenceik, de az biztos volt, hogy Mr. Harper listáján elég magasan álltam.
Az eddigi legnagyobb betűkkel azt írta, hogy "csapat".
– Erre a félévre egy társat fogtok kapni. A művészet birodalmait fogjátok felfedezni, mindkettőtök személyiségét felhasználva, és egy olyan végső alkotást fogtok létrehozni, amely a két világ egybeolvadását mutatja be. Megismeritek a másik kedvenceit, az ellenszenveit, az álmait, a vágyait és a legnagyobb félelmeit. Mindent és bármit meg kell tanulnod a partneredről, ami csak eszedbe jut. – Felvette a krétaradírt, és elkezdte letörölni a szex bármilyen formáját tartalmazó szavakat. – De sajnos nem szexelhetsz a partnereddel.
Connor panaszkodott, kijelentve, hogy a szex az egyetlen nem unalmas dolog az órán.
Mr. Harper tovább törölte a táblát, és szárazon azt mondta: – Ne drámázz, Connor. Úgysem tervezte senki, hogy lefekszik veled. – Az osztály nevetésben tört ki. Mindenki élvezte Mr. Harper humorát, mint mindig. Nos, mindenki, kivéve én.
A tekintetem körbejárta a termet, hogy megpróbáljam kitalálni, kivel leszek partner. Az egyetlen probléma a csapatmunkákkal a csapatban való munka gondolata volt. A legrosszabb érzés volt a világon, amikor körbenéztél az osztályteremben, és rájöttél, hogy mindenkit ismersz, de ugyanakkor egyáltalán nem ismersz senkit.
– Ne tegyetek úgy, mintha nem látnám, hogy mindannyian pánikoltok és keresitek, hogy ki lesz a párotok. A társaitok nincsenek itt. – Mr. Harper felemelte az ujját, elhallgattatva ezzel a kérdezősködő gondolatainkat, mielőtt elhagyta volna a termet.
Connor felszisszent. – Ha két percen belül nem jön vissza, én kiszállok!
Senkit sem érdekel, Connor. Nyugodtan menj el.
Egy perc ötven másodperc múlva Mr. Harper visszatért, Ms. Jameson pedig csak néhány lépéssel mögötte. Ő volt az a zenetanárnő, aki túl hangosan nevetett, és túl feltűnő szakálla volt. Az ember azt hinné, hogy mostanra már megborotválkozott volna, tekintve, hogy egy olyan gimnáziumban tanított, ahol a kötekedők történetének legbrutálisabb zsarnokai vannak, de gondolom, szerette magát úgy, ahogy volt.
Ms. Jameson mögött ott álltak a hangszereket tartó diákjai. Az arcom kipirult, amikor megláttam, hogy Levi sétál be egy hegedűvel az oldalán.
A tekintetemet a földre szegeztem, és próbáltam úgy tenni, mintha észre sem venném.
Felkukucskáltam.
Rám mosolygott.
Nem mosolyogtam vissza.
– Művészet – mutatott Mr. Harper az osztályunk felé, majd Ms. Jameson osztálya irányába –, ismerkedj meg a lélekkel. – Folytatta a magyarázatot, hogy heti három napon találkozunk a zenepartnereinkkel, és dolgozunk a kreatív darabunkon, de én szinte azonnal abbahagytam a figyelést. Igyekeztem nem észrevenni, hogy felém tart. Igyekeztem nem észrevenni, hogy a mellettem lévő szék üres. Igyekeztem mindent elkövetni, hogy reméljem, Ellie Graze partnereként kötök ki, aki túl sokat beszélt és fuvolázott.
– Szia, Aria – mondta Levi, és helyet foglalt mellettem. Még sosem hallottam a nevemet ennyiszer kimondva egy nap alatt. Talán furcsa rabja volt az a-r-i-a betűknek. – Gondolom, ez egy jel, mi? Mióta megismertelek, mindenhol jelen vagy.
– Mi? – pislogtam, és körbepillantottam az osztályom többi tagján, akiket társakkal osztottak be. – Mit jelent az, hogy mindenhol jelenlévő?
– Ez volt ma reggel a nap jelmondata. Azt jelenti, hogy mindenhol jelen vagyok. Nagyon is időszerű. Az univerzum nyilvánvalóan egymáshoz taszít minket, és azt kiáltja: "Hé! Ismerjétek meg egymást!"
– Nem hiszem, hogy bármi ilyesmiről lenne szó – érveltem. – Ez inkább véletlen egybeesés. Az, hogy valakivel egy osztályba járunk, elég gyakori. Ne foglalkozz vele túl sokat. – Az arcán tükröződő elégedettség azt mutatta, hogy valóban túl elmélyülten gondolkodik a témán. – Tényleg – sóhajtottam. – Hagyd abba.
– Mit hagyjak abba?
– A mosolygást.
Fájdalmas lehetett, hogy mennyi időt töltött mosolyogva.
– Abban a pillanatban abbahagyom a mosolygást, amikor abbahagyod a homlokod ráncolását. Cserélhetünk arckifejezést.
– Én nem... – Szünetet tartva felfigyeltem arra, hogy mennyire összepréselem az ajkaim. A számat megmozgatva fellazítottam az arcom, és egy apró, mesterkélt vigyort varázsoltam neki. – Jobb?
Az ajkai elkomorultak, és a legszomorúbb tekintetével bólintott. – Sokkal jobb. – Az ölébe tette a hegedűjét.
– Szóval igazak a pletykák? – kérdeztem.
– Pletykák? Milyen pletykák?
– Hogy délről jöttél – bár kétlem, hogy Brazíliából –, és hogy szómágus vagy. – Fontolóra vettem, hogy megemlítem a tetovált nemi szervét, de ez már túlzásnak tűnt a második beszélgetésünk alkalmával. Ezt inkább a harmadikra tartogattam.
– Délről származom, de nem Rióból, és szeretem a szavakat, de egy szómágus? Ezt nem tudom, látva, hogy még nem kerültem be a Roxfort-házba. Drukkolok a Griffendélnek.
– Te inkább Mardekárosnak tűnsz.
– Ez nem sokat jelent nekem egy Hugrabugostól.
Elmosolyodtam, mert a Harry Potter-utalások mindig mosolyt csaltak elő belőlem.
– Milyen pletykák vannak még? – kérdezte.
– Hát, ott volt az az édeshármas, amit Jessica Bricksszel és Monica Lawrence-szel ejtettél meg az öltözőben a harmadik órán.
– Ó, hát, ez nyilvánvalóan nem hazugság. Elképesztő édeshármas volt, névkántálással, hajhúzással és mindenféle intenzív dologgal. Meglep, hogy még nem hallottad a becenevemet.
– És mi az?
– Mr. Wild[2].
Lószart.
– Rendben, Mr. Wild. Milyen színű Jessica és Monica haja? – kérdeztem, tudva, hogy hazudik.
– Platinaszőke, na.
– Ez egy szerencsés tipp volt. A legtöbb lánynak itt platinaszőke a haja.
– És kék szemük.
– Ja, tökéletes kis Barbie babák, tökéletesen nagy csekkfüzettel.
– Kivéve téged – mondta. – Te más vagy. – Többet nem mondott.
A tenyerem izzadni kezdett, és felegyenesedtem a székemben. A tekintete továbbra is rám szegeződött, és megdöbbentett, mennyire jólesett a csendünk. Ugyanakkor rendkívül kényelmetlenül éreztem magam a csendünkben. Hogyan lehetek egyszerre mindkettő? Megütöttem a jobb térdemet, és idegesen beleharaptam az alsó ajkamba. – Szóval te hegedülsz? – kérdeztem.
– Igen.
– Jól játszol?
– Bahh. Jascha Heifetz az egyik legnagyobb hegedűművész, aki valaha is létezett? – Üres tekintetem találkozott az ő döbbent arckifejezésével. – A válasz igen. Igen, jó vagyok. És igen, Jascha Heifetz az egyik legnagyobb hegedűművész, aki valaha létezett. Istenem. Mit tanítanak nektek ebben az iskolában?
– Nem a csúcshegedűsöket, az biztos.
– Hát, ez nagy kár, mert Heifetz... úgy hegedült, mintha az életéért harcolna, mintha megszűnne létezni, ha nem lenne a zene, amit előad. A húrok egyszerre sikítottak, sírtak, ujjongtak és nevettek.
Nem voltam hajlandó bevallani, vagy kimutatni, de Levi mosolyt csalt az arcomra. Nemcsak külsőleg, hanem belül is. – A személyiséged a külsőd teljes ellentéte.
– Tudom, hogy a személyiségem kiemelkedő, úgyhogy úgy teszek, mintha nem csúnyának neveztél volna.
Kuncogtam.
– Ó! Nevet ő is! – vigyorgott.
Connor mögénk lépett, és odahajolt Levihez. – Vigyázat, vigyázat, furcsaság észlelése, furcsaság észlelése. Mentsd magad.
Levi felnevetett Connorral, de ez a nevetés nem volt valódi. Inkább azok közül származott, hogy inkább-röhögök-veled-csak-cseszd-meg-hagyj-békén.
– A barátod? – kérdeztem.
– Nem egyértelmű? A legjobb haverok vagyunk – jegyezte meg szarkasztikusan.
– Talán adhatnál neki néhány tippet az arcszőrzet növesztéséhez. Már négy éve ápolja azt az egy szál állszőrt.
– Majd meggondolom – mondta, és visszafordult felém. – Egyébként kettő van belőle.
– Mi kettő? Két állszőrszál?
– Nem, engem nem igazán érdekel Connor szőrtelenség dilemmája. De azt mondtad, hogy csak véletlen egybeesés, hogy volt egy közös óránk, de kettő van. Te is a matekórámra jársz, csak egyszer sem néztél fel, hogy észrevegyél.
– Szóval észrevetted? – kérdeztem.
– Mit vettem észre?
– Észrevetted, hogy nem veszlek észre?
Nevetett. – Touché.
A tanárok kiosztották a lapokat, amelyeket ki kellett töltenünk, hogy "megismerjük egymást". A lapok olyan alapvető kérdésekkel voltak tele, mint például, hogy mi a kedvenc ételed, kedvenc zenei előadó, kedvenc sportod, van-e kapcsolatod.
Pislogtam egyet. Felnéztem Levire, aztán vissza az adatlapra. Nem volt benne semmi párkapcsolatról, szóval vagy csak a fejemben létezett, vagy Levi kérdezte. – Micsoda?
– Azt kérdeztem, hogy van-e barátod?
– Ez nem szerepel a lapon.
– Nem szabad eltérni a listától? – kérdezte.
– Nem.
– Szerintem igen.
– Szerintem tévedsz.
Levi felemelte a kezét, és Mr. Harper felszólította; én összerezzentem. – Igen, fiú a hegedűvel?
– Szabad saját kérdéseket hozzáfűznünk az adatlaphoz, tanár úr a lenyűgöző bajusszal? – kérdezte Levi, délies hangszíne valóban kiütközött a kérdésében.
Mr. Harper az ujjaival begöndörítette a bajusza végét. – Szívesen veszem a kreatív partneri felfedezést.
– Kivéve a szexet – szólt közbe Connor, bosszúsággal a hangjában. – Ez az óra szopás.
– Szép szóhasználat, Connor. A szaxofonos partnered biztos vagyok benne, hogy mélyreható beszélgetésekre számíthat veled az életről, a politikáról és az emberi intelligenciáról. – Mr. Harper elvigyorodott, mielőtt odasétált volna hozzám és Levihez. – Honnan jöttél, fiú a hegedűvel? Hallom az akcentusodat.
– Alabamából, tanár úr a lenyűgöző bajusszal.
Levi bárkivel képes volt fesztelenül belebonyolódni a könnyed tréfálkozásba. Ráadásul olyan elbűvölőnek is tűnt tőle.
– Á! Az én Leonardómat Alabamában ismertem meg sok-sok holddal ezelőtt. Emlékeztess, hogy egyszer majd meséljem el az én da Vincim történetemet. – Mr. Harper elsétált, magában dúdolt, és a bajuszát pödörgette a csalfa emlékek kábulatában.
– Szóval... barát? – Levi visszafordult felém, és teljes figyelmét nekem szentelte.
Nem akarta feladni, így én is beadtam a derekam. – Nincs barátom.
– A vörös hajú srác csak...?
– A legjobb barátom.
– Ezt jó hallani.
– Miért?
– Mert nem akartam a vörös hajú srác kisujjára lépni. Ez szabályellenes, tudod? Elvenni egy másik férfi nőjét.
Elnevettem magam. – Miből gondolod, hogy engem el lehet venni?
Végigsimított a kezével az állkapcsán. – Nem hiszem, tényleg. Csak remélem.
– Miért én? A lányok rád vetik magukat. Ráadásul az olyanok, mint te, nem kedvelik az olyanokat, mint én.
– Az olyanok, mint én? – Közelebb hajolt hozzám. – Úgy érted, déliek? Mert totál vicceltem, amikor azt mondtam annak a lánynak korábban a folyosón, hogy a Dél újra fel fog támadni. Olyan északi vagyok, amennyire egy ember csak lehet. Szerintem a krumplis rakott cassarole fantasztikus. A Packers valószínűleg az egyik legjobb csapat az NFL-ben. És a sajt is finom. Gouda, provolone, kemény cheddar – amit csak akarsz, megeszem, és minden egyes falatot imádok.
Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. – Olyan furcsa vagy.
Nem mondott semmi mást. Csak bámult rám, a szeme és az ajkai a legkedvesebb mosolyt formálták. Megmozdultam a székemen. Kényelmetlenül éreztem magam, ahogyan engem nézett, mintha belém látna. Jobban szerettem az iskola szelleme lenni. Az ajkai szélesebbre húzódtak, ahogy az alkarját az asztalra tette, és összekulcsolta a kezét. Az álla a kezének támaszkodott.
– Csak hogy tudd – szólalt meg halkan –, az olyan emberek, mint én, üdítőnek találják az olyanokat, mint te.
Letettem a ceruzámat az asztalra, és pislogtam egyet. Aztán az óra hátralévő részében a lábamat bámultam. De egész idő alatt a csokoládé színű szemei jártak a fejemben.
Amikor megszólalt a nap utolsó csengője, Levi ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen a szekrényemhez, még akkor is, ha mondtam neki, hogy ez felesleges. Ő nem értett egyet, így addig vitatkoztunk, amíg mindketten megérkeztünk a folyosóra, ahol a szekrényem volt.
– Egyébként tényleg nem volt hármas az öltözőben – viccelődött, de nem tudtam válaszolni.
Elakadt a lélegzetem. Egy csapat népszerű lány és srác, köztük Simon hülye zsánere, Tori, körülvette a szekrényemet. Minél közelebb léptem, annál hevesebben dobogott a szívem a mellkasomban.
Tori gonosz mosollyal az arcán és piros rúzsos tégellyel a kezében felém fordult. A táskájába dugta, és összevonta az ajkait. – Kiderült, hogy még a csodabogarak is lehetnek kurvák.
Amikor elolvastam a szekrényemben lévő piros rúzsos szavakat, könnyek kezdtek gyűlni a szememben, de elnyomtam őket, és nagyot nyeltem. Sajnálatosan ezeknek a barmoknak nagyot kellett csalódniuk. Nem fogok előttük sírni. A fenébe velük.
16 éves és Terrhes
Szajha
Kurva
Gótikus ribanc
Sok pillanatot utáltam már életemben. Hatéves koromban gyűlöltem, hogy nem kaptam meg karácsonyra a Barbie babát, amit szerettem volna, és úgy sírtam, hogy egész nap fizikailag rosszul voltam. Tizenegy évesen gyűlöltem, hogy nem mehettem el a művészeti táborba, mert bárányhimlős voltam. Tizenöt évesen utáltam, hogy láthatatlan vagyok.
De most a gyűlölet egy új szintje volt. Most épp azért gyűlöltem magam, mert olyan helyzetbe hoztam magam, hogy észrevegyenek.
Azt is utáltam, hogy a seggfejeket szórakoztatták a személyes problémáim, még akkor is, ha rosszul írták a szekrényemre, hogy terhes. Igazán gondolhattak volna arra, hogy előbb egy nyelvtan órán vagy valamin szórakozzanak.
Hülyék.
Sóhajtottam.
Én vagyok a hülye.
Levi távolabb állt, és a szekrényemen elterülő szavakat nézte. Amikor a tekintetünk összeakadt, a korábban mutatott minden játékosság eltűnt a tekintetéből. Csak a szánalom és a zavarodottság maradt.
Elindult felém, én pedig felemeltem a kezem, és fejemet ide-oda rázva siettem végig a folyosón.
– Aria. – Hallottam magam mögött, és megpördültem, hogy lássam, ahogy Simon a valaha volt legszánalmasabb szemekkel bámuljon rám. Kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de ugyanolyan gyorsan be is csukta.
– Tudod, mi a baj? Csak három ember tudott erről az iskolában: Mike, te és én. Egészen biztos vagyok benne, hogy Mike senkinek sem mondaná el, tekintve, hogy mindent megtesz, hogy meggyőzze az embereket arról, hogy nem is vagyunk rokonok, én pedig tudom, hogy nem mondtam semmit.
Lehajtotta a fejét, a tekintete a földön táncolt. – Hiba volt. Ms. Givens mesélt nekem Toriról a könyvtárban, és lehet, hogy elszóltam magam, és elmondtam neki... – Be sem tudta fejezni a mondatát.
A szívem megszakadt.
Neki kellett volna a legjobb barátomnak lennie.
– Hagyj békén, Simon. – Kényszerítettem a lábam, hogy elmozduljon a jelenlegi helyéről, és végighaladjak a folyosón, hogy megtaláljam a kijáratot. A kezemet agresszívan a lánymosdó ajtajához nyomtam, kinyitottam egy fülkét, és ugyanolyan gyorsan be is csuktam. A helyére toltam a zárat, és mély levegőt vettem. A pánik fojtogatott, küzdöttem, hogy a levegő ki és beáramoljon a tüdőmbe. A kezem a csípőmön nyugodott, ahogy próbáltam egyenletessé tenni a légzésemet.
Edzettem magam. Megfogadtam, hogy bármi történjék is, túljutok rajta.
Az érzelmek hullámai erősek voltak, de én is erős voltam. Erősebbnek kellett lennem az érzéseimnél, erősebbnek azoknál az embereknél. Néha nem volt más választás. Az élet már annyi mindent elvett tőlem. Nem engedhettem, hogy az erőmet is elvegye. Végigsimítottam remegő testemen.
Néhány pillanattal később kinyitottam a mosdó fülkéjének ajtaját. A tekintetem körbejárta a teret, és majdnem újabb pánikrohamot kaptam, amikor megláttam a mosdókagylónak támaszkodó Levit.
A francba, csak azt ne mondd, hogy a fiúk mosdójába mentem.
Ezt a napot törölni kellett a létezésből. Ez a nap semmi más nem volt, csak szar.
Megszégyenülten mentem kezet mosni a tőle legtávolabbi mosdókagylóhoz. Elvigyorodott, és a folyosó irányába rántotta a fejét. – Jól vagy?
Nem vettem róla tudomást.
– Jól vagy? – kérdezte újra.
A fejem az ő irányába billentettem, és bár tudtam, hogy csak mi vagyunk a mosdóban, kétszer is hátranéztem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy hozzám beszél.
– Ez a lánymosdó, Levi – suttogtam. Ő felnevetett. Szerinte vicces voltam. Valójában rendkívül komolyan beszéltem.
Aztán kissé összeráncolta a homlokát. – Miért nem mondtál nekik valamit?
– Nem érdekel, mit gondolnak.
– Ezért volt az imént pánikrohamod?
A kézfejemmel végigsimított az arcomon, majd az állam alatt. – Nem volt.
Az egyik szemöldökét felhúzva egy "baromság" pillantást vetett rám. Elrugaszkodott a pulttól. Mielőtt bármi mást mondhattam volna, két lány kacagva lépett be a mosdóba, és megálltak, amikor megláttak engem és Levit ott állni. Újra kuncogni kezdtek, és kisétáltak – nem azelőtt, hogy egy kedves 'ribanc' megjegyzést mormoltak volna. Nagyszerű. Pont ez hiányzott.
Az orrnyergemet megcsípve behunytam a szemem. – Nézd, nincs szükségem arra, hogy sajnálj engem. Nincs szükségem a szánalmadra. Különben is, nagyon hátborzongató új srácnak tűnsz, és az utolsó dolog, amire szükségem van az életemben, az még több hátborzongató dolog.
Nem gondoltam komolyan a szavakat, és abban a pillanatban megbántam, amikor elhagyták a számat, de zavarba jöttem, és nem tudtam, mennyit bírok még elviselni. Az, hogy Levi ott állt a lánymosdóban, ahol az emberek bámultak minket, és ribancnak neveztek, már túl sok volt. Terhesnek lenni is túl sok volt. Az, hogy Levi ilyen gondoskodóan bánik velem, túl sok volt.
Ez az egész érzelmileg kimerítő volt, és az egyetlen dolog, amit irányítani tudtam, az volt, hogy eltaszítsam magamtól. Nem volt szükségem a gondoskodó tekintetére és az imádnivaló vigyorgására.
Nem válaszolt. Lehajtotta a fejét, és a kezét a farmerjába gyömöszölte, miközben elsétált, és egy bocsánatkérést mormolt.
Hivatalosan is bunkó voltam.
Amikor végre elég bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy kilépjek a mosdóból, balra fordultam, és láttam, hogy James, a bátyám legjobb barátja ott áll a szekrényem előtt, és a piros rúzsnyomot olvassa. James mindig is fontos szerepet játszott a családom életében – ő volt Simon verziója Mike-nak, nagyjából. Ő volt az első, leghosszabb ideje tartó szerelmem is, nyolcéves korom óta.
Szerettem úgy gondolni Jamesre, mint született társasági emberre. Mindenkivel barátkozott, függetlenül a középiskolai társadalmi státuszától. A drogosoktól kezdve a strébereken át a sportolókig, James minden csoporttal összebarátkozott. Részben ez volt az oka annak, hogy fiatalabb koromban olyan könnyen belezúgtam.
Vicces, hogy csak egy éjszaka kellett ahhoz, hogy minden elképzelésem megváltozzon róla.
James felnézett, és egy félmosollyal rám nézett. – Aria. Szia. – Nagyot nyeltem, és az aggódó szemeibe néztem. – Igaz ez? Te...?
Lehajtottam a fejem. – Igen.
– És ez... – Szünetet tartott, és körbepillantott az üres folyosókon. Vett egy mély lélegzetet, és közelebb lépett hozzám. – Én vagyok...?
– Igen.
Azt mormolta az orra alatt, hogy "picsába". Megrántotta égszínkék Calvin Klein pólójának gallérját. – Biztos, hogy az enyém?
Biztosan megdöbbentőnek tűnhettem, mert gyorsan visszavonta a szavait.
– Bocsánat. Ez egy seggfej dolog volt. – Összeszorította az orrnyergét, és mély levegőt vett. – Úgy értettem, hogy megoldod?
– Megoldani – kérdeztem, felhúzva egy szemöldökömet.
Azt suttogta: – Tudod... megszabadulsz tőle?
Nem válaszoltam.
Hogyan is válaszolhatnék erre?
– Meg kell értened, Aria. Nadine-nak és nekem most rendben van a kapcsolatunk. Ráadásul focizom, és készülök jövőre főiskolára menni. Ez mindent tönkretenne nekem. Nem igazán engedhetem meg magamnak, hogy most ilyesmivel foglalkozzak az életemben.
A tekintetem a rúzsos szekrényemre vándorolt.
Egészen biztos, hogy nem te vagy az, aki ezt megoldja.
A gyomrom összeszorult, és egy pillanatra arra gondoltam, hogy az öklömmel beverem a tökéletesen karcsú orrát. – Köszönöm a kedves támogatásodat, James. Te tényleg tudsz bánni a szavakkal. – Kirohantam az iskola épületéből. Az összes busz és a parkolóban álló autók többsége már elment. Anya az Audijában ült, és a telefonját nézte.
A telefonját nézte. Most az orvoshoz kell mennem.
A testem elgyengült. Elvonszoltam magam a kocsihoz, és beestem az anyósülésre.
– Hol a fenében voltál, Aria?! Már több mint harminc perce várok itt, és nem vetted fel a telefonodat! – sziszegte, bosszankodva a késésem miatt. – Tudod te, milyen stresszt okoztál nekünk? Apád az idegösszeomlás szélén áll, túl sokat kellett telefonálnom, hogy összehozzalak egy remek terapeutával, Ms. Franks csak hatig tud vigyázni Grace-re és KitKatra, nekem ma este harmadik műszakban kell dolgoznom a kórházban, neked pedig öt perc múlva találkozód van a város másik végén, és most el fogunk késni!
Felnéztem rá, és az agyam próbált szavakat alkotni arra, hogy milyen szar napot éltem át az elmúlt órákban. Szerettem volna az ölébe zúdítani az összes érzelmi szemetemet, de a gondolatok a fejemben csak egy óriási káoszba torkolltak.
Az alsó ajkam megremegett, ahogy összenéztem anyával. A tekintete megenyhült az ingerültségtől. Egyszer, és csak egyszer bólintott megértően. – Oké – suttogta, kicsatolta a biztonsági övét, és közelebb húzódott hozzám. A karja átkarolta a vállamat, és magához húzott. – Oké.
Fékezhetetlenül zokogtam az oldalán.
És ő nem
engedett el.
[1] Az oximoron retorikai-stilisztikai gondolatalakzat, amely egymást kizáró, egymásnak ellentmondó fogalmakat foglal szoros gondolati egységbe. Általában jelzős szerkezetben jelenik meg mint ellentét a jelző és a jelzett szó között, de gyakorta ellentétes fogalmak összekapcsolásaként is. Köznyelvi példák: élő halott, rettentő jó, halk sikoly, békehaderő, objektív vélemény, eredeti másolat stb.
[2] Vad
Köszönöm szépen!❤️❤️❤️
VálaszTörlés