10. fejezet
Aria
Apa grillezett vasárnap vacsorára, míg anya krumplisalátát, kukoricát és házi almaszószt készített. Wisconsinban már nem sok nap volt hátra a grillezésre, hiszen hamarosan itt a tél, úgyhogy eléggé izgatott voltam. Apa készítette a legjobb hamburgert, és hozzáadta a titkos hozzávalóját, amit soha nem árult el.
Körbeültük az asztalt, és Mike egyre csak a néhány hét múlva esedékes meccsről beszélt. – A Falcons ellen játszunk, és az edző azt mondta, hogy ott lesz néhány megfigyelő a UW-Madisonból. Ráadásul a következő hétvégén az Ohio State újoncai jönnek ide.
– Úgy gondolod, hogy készen állsz erre? Csináltál már extra edzéseket? – kérdezte apa, miközben egy tálcát tett az asztal közepére a hamburgereivel.
– Igen, uram. Az edző szerint nincs miért aggódnom, és azt mondta, hogy gyakorlatilag biztosítva van néhány iskola. Szóval, ki kell tudnom választani azt, amelyiket a legjobban szeretném.
– Azért ne hagyd, hogy ez a fejedbe szálljon. Neked is meg kell tartanod a jegyeidet. Szükséged van egy tartalék tervre. – Apa leereszkedett a székébe, és felém pillantott, mielőtt visszafordult volna Mike-hoz. – Az embereknek kell, hogy legyen egy tartaléktervük.
Mike egyetértett vele, anya pedig csak a homlokát ráncolva nézett rám. Igyekeztem mindent megtenni, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet a vacsora alatt. Elvégre a legutóbbi vasárnapi vacsora során elejtettem a "terhes vagyok" helyzetet, és a dolgok elég gyorsan elfajultak. Ezúttal csak a kedvenc hamburgeremet akartam élvezni.
Beleharaptam az első falatba, és felhúztam az orromat. – Valami mást csináltál a hamburgerrel? – kérdeztem.
Apa pillantása kevesebb mint két másodpercig szegeződött rám, mielőtt félrenézett, és krumplisalátát tett a tányérjára. – Ugyanazt, mint mindig.
Bólintottam, és újabb falatot haraptam. Az orrom megint megrándult. Nem volt olyan az íze, mint mindig. Az íze... valójában rossz volt. Letettem a hamburgert, és nagyjából elment az étvágyam mindattól, ami előttem volt.
– Miért nem eszel? – kérdezte Grace, miközben tömte a hamburgert a szájába. Már attól, hogy láttam, ahogy megeszi azt az izét, öklendezni kezdtem. Hogyhogy nem érzi az ízét?! – Amikor Mrs. Thompson terhes volt, úgy evett, mint egy tehén. Úgy is nézett ki, mint egy tehén.
– Grace, ez nem szép dolog – szidta le anya. Utáltam, hogy a beszélgetés lassan a terhességemre terelődött; nem akartam megint elrontani a vacsorát apának. Anya keresztbe fonta a karját, és szánakozó mosollyal nézett rám. – Ezt hívják dysgeusiának[1] – mondta anya. – Az ízlelőbimbóid egyszerűen a baba miatt nem működnek.
Apa összerezzent, és eltolta a székét az asztaltól. Valahányszor felbosszantotta magát, az arcán egyre erősödött a pirosság. – Azt hiszem, ennyi elég lesz.
– Adam... – Anya hangja mély volt. – Ülj vissza.
– Nem, nem, ha ez megint csak a múlt hétbe fog átcsapni. Nem akarom ezt csinálni. Nem akarok foglalkozni... – Úgy mutatott felém, mintha valami vírus, járvány lennék. – Ezzel.
– Megtartom – mondtam. Apa keményen rám nézett, de nem bírtam tovább elviselni, hogy így bánjanak velem. – Megtartom, és sajnálom, ha utálsz, de megtartom.
Mielőtt válaszolhatott volna – vagy inkább kiabálhatott volna –, megszólalt a bejárati csengő. Elsietett, hogy kinyissa, mi többiek pedig csendben maradtunk. Mike ugyanolyan undok pillantást vetett rám, mint apa, Grace próbált nem kuncogni az úgynevezett életemen, KitKat pedig kukoricát evett.
– Tényleg alkalmasabb időpontokat is találhatnál a beszélgetésre – mondta Mike, akit irritált a létezésem.
Néhány pillanattal később apa visszajött az ebédlőbe, és kissé meglepődve láttam, hogy Levi is besétál mögötte. Egy szempillantás alatt felálltam. – Mit keresel itt?
– Ez az a fiú? – kérdezte apa, és felém mutatott. – Ő tette ezt veled?
– Mi?! – Zavartan és megdöbbenve felszisszentem. – Nem!
Levi felvonta a szemöldökét, és szünetet tartott. – Sajnálom, ha rosszkor jöttem...
– Mit keresel itt? – kérdeztem újra.
– Ki vagy te? – kérdezte anya Levitől. Éreztem, ahogy felforrósodik az arcom. A szívem is felgyorsult. Egyszerre tett idegessé és izgatottá, és bár az eszem tudta, hogy hülyeség így érezni, a szívemet nem érdekelte.
– Levi vagyok, asszonyom. Kent Myers fia vagyok. Azért jöttem fel ide, hogy nála töltsem a tanévet. Aria párja vagyok. – Az akcentusa olyan ártatlannak tűnt.
– Kent fia? Párja? Ez meg mit jelent? – sziszegte apa, bosszúsan, mint mindig.
– Apaaaa! – sikoltottam, rendkívül megalázva, eltakarva az arcom.
– Úgy értem, ő a párom a művészeti és zeneóránkon.
Anya felállt, és mindent megtett, hogy megtörje a kínos helyzetet. – Sajnálom, Levi. Azt hiszem, most éppen nem alkalmas az idő.
– Sajnálom, Mrs. Watson, tényleg sajnálom, de reméltem, hogy nagyon gyorsan beszélhetnék önnel.
– Velem?
– Igen, asszonyom. – Belenyúlt a farzsebébe, és elővett néhány papírt. – Aria említette, hogy ön orvos, ezért arra gondoltam, hogy beszélhetnék önnel. Ígérem, hogy gyors lesz.
Anyu felé nyújtotta a papírokat, mire ő összeráncolta a homlokát. Bevezette a nappaliba, és leültek a kanapéra. Suttogtak, miközben mindannyian figyeltük őket. Levi válla lesüllyedt, és hallgatta, amit anya mondott neki. Néha-néha bólintott, és azt mondta: "Igen, asszonyom", de többnyire a szőnyeget bámulta, és a szemét törölgette.
Amikor végeztek, feltápászkodott a kanapéról, és megköszönte anyának, mielőtt a bejárati ajtó felé fordult és távozott.
Én a nappaliba siettem. – Mi volt ez az egész? – kérdeztem, az ablakhoz lépve, hogy bámuljam a farmerjába gyömöszölt kézzel, lehajtott fejjel elsétáló Levit.
– Szegény srác. – Anya megrázta a fejét, és visszasétált az étkező felé.
– Nem akarom, hogy fiúk jöjjenek ide, Aria! Főleg nem egy olyan fiú, aki annak a csődtömeg Kent Myersnek a rokona! Hallod, amit mondok?
Ahogy anya elhaladt mellette, a fülét húzogatva, megfordult, és azt mondta: – Hagyd őt békén, Adam. Úgy viselkedsz, mint egy igazi bunkó.
Apa nem válaszolt, talán mert tudta, hogy ez igaz.
– Mi volt ez az egész? – kérdeztem anyát, aki visszaült az étkezőszékébe, és úgy kezdett el enni, mintha semmi különös nem történt volna. A szívem a torkomban dobogott, hogy vajon miről beszélgettek Levivel.
– Személyes dolog, Aria. Nem beszélhetek róla.
– De... – topogtam. Az ingem szegélyét rángattam. – Jól van? Valami baj van vele?
Anya szigorú mosolyra húzta a száját, ami elárulta, hogy nem fog több részletet elárulni a témáról. Fontolgattam, hogy odamegyek hozzá, hogy megkérdezzem, mi a baj, de tudtam, hogy apa kiakadna, ha megtudná, hogy elmegyek Levivel találkozni.
Másnap reggel 5:50-kor megszólalt az ébresztőórám. Felkaptam egy melegítőnadrágot és egy kapucnis pulóvert, belebújtam a cipőmbe, és kimásztam az ablakon.
A reggeli levegő csípős és hűvös volt. Végigsétáltam a járdán az erdő széléig. Reméltem, hogy Levi odakint lesz, és megpróbálja megetetni az őzeket. A gyomrom összeszorult, amikor valóban megláttam. Egy részem meglepődött, hogy pár méterre áll tőlem, de aztán megint azt mondta, hogy minden reggel megpróbálja megetetni a szarvasokat.
Egy marék bogyó volt nála, és egy fatörzsnek támaszkodott, de úgy tűnt, hogy sehol a közelben nincs szarvas.
– Szia – mondtam, és odasétáltam hozzá. Keresztbe tettem a karom, próbáltam melegen tartani. A feje felemelkedett, és egy apró mosoly ült ki az ajkára. Megköszörültem a torkomat, és nekidőltem egy fának. – Beteg vagy, vagy valami ilyesmi?
– Miért kérdezed?
– Csak kíváncsi vagyok.
– Szomorú lennél, ha az lennék? – kérdezte.
– Igen.
– Még akkor is, ha csak most találkoztunk?
– Igen. – Igen. És még egyszer igen.
– Nem vagyok beteg – mondta. – Az apám rákos.
Mély levegőt vettem. – Sajnálom.
– Én is.
Nem sokat tudtam a rákról. Simon nagynénjének volt régebben, de már évek óta jobban volt. Csak arra emlékeztem, hogy Simon anyja azt mondta róla, hogy a rák kiszívja az életet valakiből és mindenkiből, aki körülötte van. Ez a gondolat önmagában is rémisztő és szomorú volt, és némileg ismerős volt számomra.
– Küzdhet ellene – mondtam, remélve, hogy vigaszt nyújthatok.
– Ha akar – válaszolta szárazon. – Nem hiszem, hogy azt akarja, hogy itt legyek – mondta Levi, nyersebben, mint valaha. Mindig olyan vidám és boldog volt, ezért elkeserítő volt így látni őt. – Nem a rák vagy bármi más miatt. Egyszerűen csak nem akarja, hogy itt legyek.
Csendben álltunk, és bámultuk, ahogy a nap kezdett felkelni előttünk. Lassan és óvatosan egy őz kukucskált elő egy nagy fa mögül. Kicsit riadtnak tűnt, a szemei tágra nyíltak, ahogy kifelé bámult. Levi súgta, hogy maradjak nyugton, miközben néhány bogyót dobott a földre. Úgy tettem, mintha a fa része lennék, és a testemet a fához szorítottam, miközben az őz közelebb ereszkedett, és enni kezdte a bogyókat.
– Minden alkalommal előbújik – magyarázta Levi. – És minden alkalommal bátrabb is lesz.
– Van neve is?
Megrázta a fejét. Az őz mindaddig ette a bogyókat, amíg el nem szaladt az erdő mélyére. Levi elmosolyodott. Valahogy megnyugvást hozott neki, ahogy nézte, hogy eszi a bogyókat.
Annyira más volt.
Olyan üdítő volt.
– Mi a kedvenc szavad? – kérdezte.
– Kedvenc szó?
Bólintott. – Az enyém a nonszensz. Anyukám mindig megkért, hogy naponta tíz új szót tanuljak meg a szótárat lapozgatva, és amikor a nonszensznél kötöttem ki, tudtam, hogy ez valami különleges, mert a szó jelentése értelmetlen. Tulajdonképpen semmit sem jelent, aminek végül is számítania kell valamit, nem igaz?
– Talán. Azt hiszem.
Elmosolyodott. – Talán.
– Oximoron – mondtam. – Ez a kedvenc szavam. És azt hiszem, végül is semmit sem jelent, mert az oximoron mindkét része kiüti egymást.
– Ugh. Mennyire nonszensz! – nyüszített, és a tenyerét az arcához csapta.
– Annyira nonszensz! – nevettem. – Az oximoron szó valójában két görög szóból áll, amelyek jelentése éles és tompa. Tehát az oximoron maga az oximoron.
– Vicces, hogy ilyen szót említesz, miközben kettesben vagyunk – mondta vigyorogva, remélve, hogy felfogtam az oximoronját.
Ez így is volt. Nyilvánvalóan.
– Igen. Elég keserédes.
– De ez egyfajta kényelmes nyomorúság.
– Ó, igen. Szörnyen jó – nevettem. Ő is velem nevetett. A nevetésünk valahogy egy hanggá olvadt össze a kettő helyett.
Aztán elhallgattunk.
Teljesen elcsendesedtünk.
Sokáig csendben maradtunk. Olyan ember volt, akivel nagyon könnyű volt csendben lenni. Olyan volt, mintha még mindig szavak nélkül beszélgetnénk.
Csendesen hangosan.
De ahogy telt az idő, tudtam, hogy haza kell mennem, hogy elkészüljek az iskolába.
– Aria? – Levi ellökte magát a fától. – Hazakísérhetlek?
Végigsimítottam az ujjaimmal a hajamon, és bólintottam. A levelek ropogtak a lépteink alatt. Levi mellettem sétált, és bár nem értünk össze, szinte éreztem, ahogy a szívem ugrál a gondolatra, hogy ilyesmi megtörténhet. Volt benne valami melengető sajátosság, ami megnyugvást hozott számomra.
Levi Myers valódi volt? Tényleg létezett? Vagy az én szomorú, fekete szívem teremtette őt, mert vágyott egy kis színre?
Akárhogy is, örültem, hogy mellettem sétálgatott.
11. fejezet
Levi
Tizenegy éves voltam, amikor nyáron meglátogattam apát. Az első napok egyikén elvitt a Fisherman's Creekhez. Béreltünk egy fából készült csónakot a kikötőben, és egész nap a patak közepén ültünk, sütkéreztünk a napon. A horgaink a víz fenekén ültek, és úgy tűnt, hogy egyetlen halat sem érdekel a fogás. Apa vett magának egy hatos csomag hideg sört, nekem pedig egy hatos csomag jeges gyömbérsört.
Megszidott, amiért nem akartam igazi gilisztát tenni a horgunkra, mondván, hogy a műanyag giliszták soha nem működnek, de anya azt mondta, hogy tisztelnünk kell a természetet. Azt mondta, ha nincs szükségünk rá, hogy megegyük, akkor nem szabad bántanunk.
Ültünk, sörünket kortyolgatva, és leégtünk a napon.
A patak csendjére mindig emlékeztem. Hogy alig mozdultunk a csónakunkban, hogy a víz csak néha-néha hullámzott, amikor egy-egy madár belemerült, hogy gyors ételt keressen. Öt óra verejtékezés után megmozdult a horgászbotom, és apa a segítségemre ugrott, hogy segítsen behúzni életem legnagyobb fogását. – Húzd! – parancsolta, és én megtettem. Húztam, húztam, és még többet húztam.
Eljött az igazság pillanata, amikor a hal előbukkant a víz mélyéről, és mi nevettünk. Annyira nevettünk, hogy azt hittem, szétrobban a gyomrom, és kijön a gyömbérsör az orromon. Kiderült, hogy a halam kevésbé volt hal, mint inkább egy nagy túrabakancs. Amikor apa nevetett, én is nevettem. Apa a csónak oldalának támaszkodott. – A vacsora ma este egy kicsit bőrízű lesz, Levi. – Tovább nevettünk, én a hasamat szorongatva, ő pedig kuncogott a vonyításomon.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy együtt nevettünk. Ez volt az utolsó alkalom, hogy együtt voltunk boldogok.
Kíváncsi voltam, mi történt.
Mi változott meg, és mi késztette arra, hogy ne szeressen többé?
Mostanra a legközelebb akkor kerültem ahhoz, hogy együtt nevessen velem, amikor minden este régi fekete-fehér vígjátékokat nézett a nappaliban a tévében. Soha nem kért meg, hogy csatlakozzam hozzá, és láttam rajta, hogy kissé bosszús volt, amikor mellette ültem. Ezért minden este az előszobában ültem, a sarok mögött, hogy ne halljon és ne lásson. Amikor nevetett, én is nevettem.
Szinte úgy éreztem, mintha egy térben és időben elveszett apa-fiú kapcsolatot teremtettünk volna újra.
Soha életemben nem szerettem még ennyire a fekete-fehér vígjátékokat.
12. fejezet
Levi
népszerű | melléknév |
Sokak által ismert kedvelt vagy népszerű (személy).
Sokak által használt, keresett (áru, szolgáltatás), tömegesen elfogadott (módszer), utánzott (divat, stílus).
Könnyen érthető (alkotás, kiadvány, mű), amely felfogható, élvezhető.
Nem tudtam, hogyan illeszkedjek be a népszerű gyerekek közé. Ott ültem az ebédlőasztaluknál, hallgattam, ahogy a bulikról beszélnek, és igyekeztem mindig mosolyogni, de az igazság az volt, hogy semmi közös nem volt bennünk. Olyan családokból származtak, akiknek sok pénzük volt, és luxuséletet éltek. Én egy erdei faházból jöttem. Mindannyian sportoltak és más iskolán kívüli tevékenységeket folytattak. Nekem ott volt az anyám, és nem csatlakozhattam semmilyen klubhoz az erdőn kívül. Nekem csak hegedűm volt, és anyu adta a leckéket.
Egyik srác sem játszott hangszeren, és bár a lányok azt mondták, hogy szexi, hogy hegedülök, soha nem mentek bele mély beszélgetésekbe a legjobb hegedűsökről vagy arról az érdekes ötletről, hogy a klasszikus hangzást modern zenével vegyítsem.
Leginkább a szexről, az ivásról és a következő buliról beszéltek.
A középiskola idegesített. Mióta csak megérkeztem ide, olyan tulajdonságok miatt bélyegeztek meg és dobtak be egy kalapba, amelyek nem az én hibámból fakadtak. Egy olyan csoportba kerültem, akik nem akartak megismerni, mert csak a külsőségekkel foglalkoztak. Kívülről megfeleltem. Belülről viszont abnormális voltam.
Eléggé zavaró volt, ahogyan mindannyian úgy feküdtek le egymással, mintha ez normális lenne. Stacy Briannel járt, aki csókolózott Jessicával, aki lefeküdt Jasonnel, aki leszopta Victoria lábujjait, aki leszopta Ericet, miután lefeküdt Stacyvel, aki még mindig Briannel járt. Olyan volt ez, mint egy furcsa, kusza beltenyészet, ami kizárólag a családon belül maradt.
Ráadásul a népszerűség definíciója alapján ezek az emberek pont az ellenkezőjét jelentették. Pokolian gonoszak voltak. Nagyon összetartó csoportot alkottak az iskola többségéhez képest. Persze, mindannyian szerették egymást, viszont a Mayfair Heights gimnáziumban a többség utálta őket.
népszerűtlen | melléknév |
nem népszerű: a közvélemény által kedvezőtlenül ítélt vagy fogadott.
Amikor végignéztem az ebédlőben, mindig észrevettem, hogy Aria és Simon egymással nevetgélnek. Aria nem mosolygott gyakran, és ritkán nevetett, de a barátja elő tudta csalni belőle ezeket.
Azóta a nevetése járt a fejemben, mióta reggel ott álltunk az erdőben, és oximoronokról, rákról és egyéb értelmetlen dolgokról beszélgettünk.
Azt a reggelt sokkal jobban szerettem, mint a szexről való beszélgetést, az ivást és a bulikat.
Szerettem a természetet, a szarvasokat és Aria Watsont – aki egy olyan lány volt, aki valahogy egyszerre volt boldog és szomorú.
Néha összeakadt a tekintetünk a helyiség másik végében, és nem tudtuk elfordítani a pillantásunkat. Ez egy igazi bámészkodó verseny volt. Ki néz félre előbb?
Én sosem vesztettem. Ő fordult el mindig.
Egyik éjjel hajnali 3:45-kor csörögni kezdett a mobilom. Nyögve nyúltam át az ágyamon, hogy felvegyem.
– Halló? – mondtam álmosan, a hangom recsegő volt.
– Van egy ötletem, amit meg akarok beszélni veled. Arra gondoltam, hogy nyitok egy lemezboltot a városban, és szeretném, ha hazajönnél, és velem együtt vezetnéd. Ez lehet a mi üzletünk, Levi. Meglenne az összes legjobb bakelitlemez, meg ilyenek. Lefogadom, hogy van egy régi, lerobbant raktárépület, vagy valami, amit használhatnánk. És...
Olyan távolinak hangzott a telefonban – olyan messze a valóságtól. Azt kívántam, bárcsak ne lenne ismerős a hang. De ugyanezek a hangok és ugyanezek a gondolatok taszítottak el Alabamából Wisconsinba.
– Anya, mindjárt hajnali négy óra van.
– Ó. Aludtál? Most nézem meg a neten, hogy vannak-e elhagyott boltok a városban. Még logókat és ilyesmiket is csináltam Photoshopon, amiket felhasználhatnánk a bolthoz. Mit gondolsz a kékről és a fuksziáról? Ki kell találnunk egy nevet a helynek. Tudom, hogy a városban az emberek mindig arról beszélnek, hogy én egy csődtömeg vagyok, és nem leszek sikeres...
– A városban senki sem gondolja ezt, anya.
– Tudom, mit gondolnak azok az emberek, Levi. Mindig hallom őket. Ó! És felvettem egy új dalt. Akarod hallani?
Nem adott esélyt, hogy válaszoljak, hogy másnap reggel iskolába kell mennem. Csak beszélt és beszélt. Egy órányi értelmetlen halandzsa hallgatása után letettem a telefont a hasamra, és behunytam a szemem. Fogadok, hogy már nem szedte a gyógyszerét.
A késő esti telefonhívása pontosan az az emlékeztető volt, amire szükségem volt, hogy miért döntöttem úgy, hogy apával maradok, ahelyett, hogy vele tölteném az évet.
Szükségem volt arra, hogy elszakadjak tőle.
Köszönöm szépen!❤️❤️❤️
VálaszTörlés