25. fejezet
Levi
Másnap reggel, a buszmegállóban Aria nem nézett rám, de definiálta nekem a szót.
– Seggfej: ostoba, gonosz vagy megvetendő ember. Csak ha esetleg nem tudnád.
Határozottan tudtam.
Közvetlenül ebéd előtt Simon közölte velem, hogy valószínűleg más ebédlőasztalhoz kellene ülnöm, de azt mondta, hogy a tornaórán még beszélgethetünk. Sóhajtottam, fogtam az ebédemet, és találtam egy elhagyatott asztalt az ebédlő hátsó sarkában.
Leültem, és megettem az undorító kajámat.
– Jól vagy? – kérdezte Abigail, miközben odasétált hozzám. – Megálltam Aria és Simon asztalánál, és Aria azt mondta, hogy már nem ülsz velük.
– Igen.
Leült mellém. – Ma van még pár percem, ha szeretnéd, hogy veled üljek. És valószínűleg holnap is lesz egy kis plusz időm.
Elmosolyodtam. – Köszönöm, Abigail.
– Szívesen. – Szünetet tartott, és a kezét bámulta. – Miért nem beszéltél Simonnak vagy Ariának a rákomról?
– Hogy érted ezt?
– Tudom, hogy láttál a kemoterápián egy nappal azelőtt, hogy meghívtál, hogy üljek le veletek enni.
– Ó, igen. Nem gondoltam, hogy jogomban áll ilyesmit megosztani másokkal.
– De hát ezért hívtál meg, hogy veletek egyek, ugye? Mert rosszul érezted magad miattam?
– Nem. Azért hívtalak meg, mert amikor mosolyogsz, mindenki mást boldoggá teszel.
Az asztalon dobolt az ujjaival. – Aznap, amikor megkértél, hogy üljek veletek, épp a fürdőszobába tartottam, hogy sírjak, mert az egy nem túl boldog napom volt. Szóval köszönöm.
– Bármikor.
Megdörzsölte a vállát, és átnézett az asztalra, amelyhez általában ültünk. – Simon haragszik rám, vagy mi? Még csak beszélni sem hajlandó velem, nemhogy felém nézzen.
Őszintén úgy tűnt, zavarba ejtette Simon hirtelen távolságtartása. – Kedvel téged, Abigail.
– Ó, tudom. Én is kedvelem őt – mondta, miközben a szendvicsét ette.
– Nem, úgy értem, hogy kedvel kedvel téged.
– Tudom. Én is kedvelem kedvelem őt. – Felvonta az egyik szemöldökét. – Azt hittem, ez világos? Adtam neki extra sütit.
– De azt mondtad neki, hogy nem akarsz vele járni.
– Nem is akarok.
– Miért nem?
– Mert az olyan lányok, mint én, nem járnak fiúkkal. – Összráncolta a homlokát. A leghosszabb ideig ült velem, ameddig valaha is egy helyben ült. – A jövő hét után azonban másképp lesz – motyogta magában, mielőtt azt mondta: – Ezúttal csináljak neki brownie-t?
26. fejezet
Aria
– Maradj ki az életemből! – kiabáltam suttogva Jamesnek, miközben a szekrényéhez sétáltam. Nem tudtam elhinni, hogy nem csak hogy volt képe megfenyegetni Levit a bulin, de még apámnak is hazugságokat mesélt Leviről, mintha ismerné. – És maradj ki Levi életéből. Nem csinált neked semmit.
– Hát, sajnálom – suttogta vissza, miközben végigpillantott a folyosókon, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem figyel minket. – Sajnálom, hogy törődöm azokkal az emberekkel, akik szórakoznak veled.
– Hagyd abba, James. Neked ehhez semmi közöd. Nincs beleszólásod abba, hogy ki áll szóba velem és ki nem. Nadine a barátnőd. Nem én. És másodpercekre vagy attól, hogy igazán felbosszants egy terhes lányt.
A vállamhoz nyúlt, hogy megérintse, én pedig hátraléptem. – És tényleg? Olyan vagyok neked, mintha a húgod lennék? Mert ez igazán nem zavarba ejtő és kínos – jegyeztem meg szarkasztikusan.
– Már nem vagyok szerelmes belé – bökte ki, amitől a gyomrom felfordult.
– James...
Közelebb lépett hozzám.
Én pedig hátraléptem.
– Mindig te jársz a fejemben. Azon kapom magam, hogy akkor is rád gondolok, amikor nem kellene. Amikor vele vagyok, te jársz a fejemben.
– Valószínűleg azért, mert bűntudatod van, amiért hazudtál neki.
– Nem – ingatta a fejét. – Nos, igen. De nem ezért. Csak azt hiszem, hogy ő és én...
– Hadd találjam ki, ti ketten eltávolodtatok egymástól? Ha minden egyes alkalommal, amikor ezt hallom, kapnék egy tízcentest.
– Aria, én segíteni akarok neked. Segíteni akarok levenni rólad egy kis terhet. Nem fair, hogy mindezt egyedül kell átélned, és én csak segíteni akarok.
– Rendben. Akkor mondd el mindenkinek a suliban, hogy te vagy az apa – mondtam.
A szája összeszorult. A vállai megereszkedtek.
Így gondoltam én is.
– Csak hagyj békén, oké?
Bólintott. – De ez igaz. Már nem vagyok szerelmes belé.
– Hogy kibe nem vagy szerelmes, az nem az én dolgom. Ahogy Levi sem tartozik rád.
Megdöbbenve hagytam ott állni. Azt kívántam, bárcsak a baba apja egy idegen lenne. Jamest naponta látni teljesen kikészített.
Kíváncsi voltam, hogyan szeretnek ki az emberek valakiből. James úgy hangzott, mintha a kiszeretés olyan egyszerű lenne. Egyetlen nagy esemény változtatta meg a szívük dobbanását, vagy az apró bosszúságok, amelyek idővel felgyülemlettek? Anya és apa mostanában minden nap veszekedtek, de igyekeztem mindent megtenni, hogy ne gondolkozzam túl sokat. A szerelmes emberek néha veszekedtek.
Amikor valamelyikünk gyerek besétált a veszekedésükbe, elnémultak. Aztán valami hétköznapi dologról beszélgettek, például az időjárásról vagy a politikáról. Profiak voltak abban, hogy boldognak tettessék magukat, pedig mindannyian tudtuk, hogy nem azok. Amint elhagytuk a szobát, a kiabálás újra kezdődött.
Aztán egy nap minden megváltozott. A veszekedés abbamaradt. Mindketten belefáradtak. Néha suttogtak egymásnak dolgokat, máskor meg úgy mentek el egymás mellett, mintha egyikük sem létezne.
Hiányzott a veszekedés.
– Valami érdekeset olvastam – mondta Dr. Ward, hátradőlve a székében. Megzavart a hirtelen változás a találkozó kezdetén.
– Hol van a cukorkás tál? – kérdeztem.
– Ó, ma nincs édesség.
Ez nem tetszett nekem. Nem tetszett a változás. A tollak az asztalán már nem voltak kék színűek. Pirosak voltak. Ez sem tetszett. A kanapén új, sárga díszpárnák voltak. Az irodája ugyanolyan volt, de... más.
– Ahogy mondtam – folytatta. Nem. Csak két dolgot szabadna mondanod. – A múlt heti beszélgetés után kicsit utánanéztem Salvadornak. Volt egy festménye, aminek a címe Holt testvérem. Tulajdonképpen a pop artot használta az alkotáshoz, tudtad ezt?
Persze, hogy tudtam.
– Persze, hogy tudtad. Mindenesetre Salvador mondott valamit, ami megdöbbentett. Azt mondta: – 'Minden nap megölöm szegény testvérem képét... Rendszeresen meggyilkolom, mert az "isteni Dalínak" semmi köze nem lehet ehhez az egykori földi lényhez.' Érdekes, mi?
Kényelmetlenül mocorogtam a székemben, kínosan éreztem magam az idézet hallatán. – Kérdezze meg, mi jár a fejemben – parancsoltam.
Megrázta a fejét. – Ma nem.
Miért? Miért kellett ma ilyen nehézkesnek lennie? Miért kellett megtörnie azt a normális életet, amibe belecsöppentünk?
Miért kellett a dolgoknak megváltozniuk?
– Most vagy tizenhat hetes terhes, ugye?
A szemem könnybe lábadt, mert látott engem, még akkor is, amikor én csak láthatatlan akartam lenni. – Tizenhét hetes.
– Már nem ugyanaz az ember vagy, aki néhány hónappal ezelőtt voltál, ugye? Az a lány már elment, ugye?
Ismét bólintottam.
– De talán ez így van rendjén. Talán rendben van, hogy már nem az a személy vagyunk, akinek hittük magunkat. Talán rendben van, hogy csak azok vagyunk, akik most vagyunk, és elfogadjuk ezt.
– De én elcsesztem. Elszúrtam a családom jövőjét.
– Ez a helyzet a jövővel, sőt a múlttal is. Ebben a pillanatban nem léteznek. Csak az itt és most létezik. Ha túlságosan a múltra vagy túlságosan erősen a jövőre koncentrálunk, lemaradunk a jelenbeli vágyainkról, azokról a dolgokról, amiket most akarunk.
Először sírtam az irodájában, és összeomlottam, mert már nem az voltam, aki voltam. Valaki új voltam, valaki, akit apám nem szeretett, anyám pedig sajnált; túl sokat aggódtam amiatt, hogy ez mit jelent a jövőnkre nézve.
Dr. Ward átnyújtott egy papírzsebkendőt, és én belefújtam az orromat.
Keresztbe fonta a karját, és tanulmányozta minden megtört mozdulatomat. – Mit akarsz, Aria? – kérdezte.
– Mi?
– Mit akarsz? – Úgy ismételte magát, mintha ez lenne a világ legkönnyebb kérdése.
Sírtam még egy kicsit, mert tudtam, hogy mit akarok, de úgy gondoltam, hogy ez szörnyű emberré tesz.
Meg akartam szülni a gyereket.
De nem akartam megtartani.
– Milyen volt a találkozó? – kérdezte anya, miközben elhajtott Dr. Ward irodájától.
– Szörnyű – zokogtam. – Tényleg szörnyű. Soha többé nem akarok visszamenni.
– Jó – mosolygott, és bólintott. – Jó, jó, jó. Örülök, hogy van kivel beszélgetned.
Én is.
27. fejezet
Levi
Egy hete nem beszéltem Ariával vagy Simonnal. Amikor Aria és én a projektünkön dolgoztunk, a lehető legkevesebb szót használta ahhoz, hogy közölje a mondanivalóját. Hideg volt, távolságtartó. Csak pénteken fordított rám figyelmet.
– Mi folyik itt? – kérdeztem, miközben Simonhoz, Abigailhez és Ariához léptem.
– Abigail az – suttogta Aria, és a szemei elkerekedtek. – Ő nem... mozog.
A tekintetem a lányra szegeződött, és egy részem nem hitte el, hogy Abigail az. Farmert és egy egyszerű fekete pólót viselt, ami körbeölelte a testét. Nem volt magas sarkú cipője – csak teniszcipő.
– Abigail? – kérdeztem, kezemmel az arca előtt integetve. Kristálykék szemei tágra nyíltak, de nem tudtam kiolvasni a gondolatait. – Mi folyik itt?
– Nem beszél. Semmi mozdulat, semmi szó – magyarázta Simon. – Hivatalosan is összeroppant.
Ott álltunk előtte, miközben a folyosók kiürültek, és mindenki az első órájára sietett a csengetés után. A folyosókon csend lett, és Abigail nem mozdult.
– Soha nem késett el az órákról. – Aria a homlokát ráncolta. – Épp most fagy be a pokol, miközben beszélgetünk.
Abigail pislogott.
A szemünk tágra nyílt, mintha megdöbbent volna a szeme apró mozdulatától.
– Ma este bulit rendezek a házamban. Mindannyian meg vagytok hívva – mondta Abigail, mielőtt elsétált.
Lassan.
Sietség nélkül.
Normális sétatempóban.
Mi. A. Franc?
Egyszerre jelentünk meg Abigail házánál, és amikor megkérdeztem Ariát, hogy még mindig haragszik-e rám, azt mondta, hogy ne beszéljek hozzá, így ezt igennek vettem.
– Az igazat megvallva, azt sem tudom, miért vagyok itt. Még mindig eléggé bosszús vagyok Abigailre, miután minden ok nélkül simán visszautasított – mondta Simon, miközben megigazította a nyakkendőjét. A tény, hogy nyakkendőt visel, ráébresztett arra, hogy bár azt mondta, még mindig dühös, de még mindig érdekli, mit gondol róla ez a lány. – De tudnom kellett, milyen lenne egy Abigail-buli. Egyszerűen furcsának tűnik.
Aria becsöngetett Abigail házába, miközben Simon folyton kihúzogatta, majd ismét betűrte kockás, gombos ingét a farmerjába.
Amikor kinyílt az ajtó, egy Abigailhez hasonló, szőke hajú, kék szemű, idősebb nő jelent meg. – Sziasztok! Ti biztos Abbi barátai vagytok. Már annyit hallottam rólatok hármótokról! – Ragyogó mosollyal invitált minket befelé. – Én vagyok az anyukája, Nancy. Gyertek be! Éppen most kezdünk mindent beindítani a játékokkal és a dolgokkal. A világot jelenti nekünk, hogy eljöttetek!
Követtük őt a hatalmas nappalijukba, ahol lufik borították a mennyezetet, és egy csomó ember, akik pontosan úgy néztek ki, mint Abigail, ült körbe, nevetgéltek, előételt ettek, és táncoltak a szobában. A hely energiája kirobbanó volt. A kandalló fölött egy hatalmas transzparens volt, amelyen az állt: "Abbi RM Partyja!"
Abigail odasétált hozzánk, még mindig azt a furcsa, normális járást produkálva, és még mindig normális ruhában. Szélesen mosolygott. – Sziasztok! Köszi, hogy eljöttetek! Gyertek utánam, és a hálószobámban letehetitek a kabátotokat, gyertek.
Mindannyian szemeztünk egymással, de tettük, amit mondott, és követtük a szobája felé. Abigail hálószobájának falait ugyanazok a pozitív idézetek borították, amiket naponta ontott nekünk.
– Dobjátok a kabátotokat az ágyamra. Aztán mehetünk...
– Időt kérek – vágott közbe Simon. – Mi is az a RM party pontosan?
Abigail tekintete Simonéra esett, és közömbösen vállat vont. – Rákmentes buli.
– Mi a fenének tartanál egy... – Simon összehúzta a szemöldökét, és ide-oda rázta a fejét. – Várj, mi?
– Abigail, neked rákod van? – tört ki Ariából, a szemei tágra nyíltak a zavarodottságtól.
Én voltam az egyetlen, aki ezt már tudta, de a döbbenettől, ami Simon és Aria arcát betöltötte, összeszorult a gyomrom.
– Volt. Néhány napja tudtuk meg, hogy minden...
– MI A FASZ?! – kiáltott fel Simon, teste megfeszült, ökölbe szorult a keze. – MI AZ ISTENVERTE FRANCRÓL BESZÉLSZ, HOGY RÁKOS VOLTÁL?!
Dühöngött, pillanatokra volt attól, hogy összeomoljon.
– Mit számít ez? – kérdezte Abigail, felhúzva a szemöldökét. – Miért vagy ennyire feldúlt? Elmúlt.
Simon szuszogott és fújtatott, a tarkóját vakargatva. – Értem. Szóval akkor ettől már rendben van? Szóval így tudjuk meg, hogy rákos voltál, egy rohadt rákmentes partin, sárga és lila kibaszott lufikkal?!
– Ezek a kedvenc színeim – magyarázta Abigail, és gyorsan pislogott. – Nem értem, miért vagy ennyire dühös. Én hívtalak meg a buliba.
Az öklét a szájához szorította, és azt kiabálta: – Milyen kibaszottul figyelmes! – Kisietett a szobából, és belerúgott abba a néhány sárga és lila lufiba, amelyek a földön lebegtek.
Miután Simon kiviharzott Abigail szobájából, követtem őt, hogy megbizonyosodjak róla, jól van-e.
Nem volt jól. A nappaliban állt a családjával, és annyi lufit pukkantott ki és rúgott szét, amennyit csak tudott. Feszélyezetten rámosolyogtam Abigail családjára, megragadtam Simon karját, és kihúztam a házból.
Simon a verandán állt, járkált, kiabált, mintha még mindig Abigaillel veszekedne. – Hogy lehettél ilyen kibaszottul önző! – ordította. – Egy rákmentes buli, amikor senki sem tudta, hogy rákos vagy?!
– Si – mondtam, és a vállára tettem a kezem. Kapkodva fordult felém.
– El tudod ezt hinni?! Ki tenne ilyet valakivel?! – Az orrlyukai kitágultak, miközben visszatért a tempós járkáláshoz.
– De jól van. A rák elmúlt.
– De mi van, ha nem így lett volna?! – kiáltotta, és lezuttyant a veranda legfelső lépcsőfokára. A tenyerét a homlokát dörzsölte, miközben előre bámult. – Mi van, ha nem lett volna jól? Te ezt nem érted. Egyik nap még ott volt a húgom, aztán meg már nem. Abigaillel is így lett volna? Csak úgy besétáltunk volna a suliba, és arra számítottunk volna, hogy az asztalunknál valami random vén fickót idéz, de aztán mégsem jött volna el? És akkor az igazgató bekapcsolta volna a hangszórót, és közölte volna velünk, hogy az egyik osztálytársunk korai halálát okozta a rákkal vívott harca? Gah! Ez a lány olyan rohadtul felbosszant!
Leültem mellé, és én is előre bámultam. Ott ültünk, amíg a légzése lelassult, és a dühe alábbhagyott. Levette a szemüvegét, és megtisztította a pólójával, majd így szólt: – Furcsa, hogy az ember minden egyes nap elmegy az emberek mellett, és sosem ismeri igazán a történetüket.
– Nem lett volna szabad megállnom – mondta Abigail az ajtóban állva. – Senki sem packázik igazából veled, ha te vagy a fura lány, aki furcsán öltözködik. Megállás nélkül kellett volna mennem, napról napra megtalálnom az utamat, soha nem pihenni, soha nem megállni, hogy észrevegyek dolgokat. Mert amikor észreveszel dolgokat, akkor kezdesz rájönni, hogy mennyi mindenről maradsz le, és amikor rájössz, hogy mennyi mindenről maradsz le, akkor szomorú leszel, hogy haldokolsz, mert annyi mindenről maradsz le. És ha egyszer szomorú vagy, akkor depressziós leszel, és mindent meg kell tenned, hogy pozitív maradj a rák alatt, mert a szüleid már így is eleget sírnak, és te már így is rosszul érzed magad naponta, ezért emlékezteted magad, hogy mozogj, foglalatoskodj, küzdj tovább, de senki mást nem engedhetsz be a pici buborékodba, mert nincs szükséged arra, hogy más rosszul érezze magát miattad.
– De aztán a mosdó felé menet hibáztam, és láttam, hogy Aria kiveszi a dolgait a szekrényéből, és olyan szomorúnak tűnt. Úgyhogy megálltam. Még akkor is, ha nem kellett volna. – A tekintete Simonra esett, és halkan megszólalt: – És akkor megláttalak téged is.
Simon egyszer sem nézett Abigailre, mióta beszélni kezdett. A teniszcipőjét bámulta, és többször is megtapogatta a lábát.
– Simon – suttogtam.
Ő bólintott. – Tudom.
Felemelkedett, meglazította a vállát, és Abigail felé sétált. Ő épp kinyitotta a száját, hogy újra megszólaljon, de elhallgatott, amikor Simon az ajkát az övére nyomta. Abigailt először kizökkentette Simon hirtelen ölelése, de csak néhány másodpercbe telt, mire viszonozni kezdte a csókot.
Csak így tovább, Simon.
Abigailt elöntötte a szabadság érzete, miután rájött, hogy kicselezte a halált. Átragyogott rajta az élet. Másképp nevetett. Másképp mosolygott. Más volt.
Aznap este mindannyian táncoltunk a nappaliban, lufikat dobáltunk, túl sok tortát ettünk, és túl sokat nevettünk. Mindannyian kis részesei voltunk Abigail filmzenéjének azon az estén, és hozzájárultunk az öröm, a boldogság és a holnap gondolatának vibráló érzéséhez.
Ahogy néztem, hogy Aria pörög Abigaillel, és bolondként vihognak, a mellkasom összeszorult, amikor Ariával összenéztem. A mosolya elhalványult.
Az ajkai szétnyíltak, miközben a szemei bűntudattal teltek meg.
Nem volt tisztességes tőlem, hogy némileg sajnáltam magam és apa helyzetét, miközben Abigail olyan boldog volt. Nem kellett volna ilyen önzőnek lennem.
De az igazat megvallva, szörnyen éreztem magam.
Így hát elsiettem a fürdőszobába, hogy kifújjam magam.
– Jól vagyok – mondtam, ahogy megfordultam, és megpillantottam Ariát a fürdőszoba ajtajában. Belépett, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Annyira sajnálom – mondta.
– Örülök Abigailnek – mondtam, és egyszer bólintottam. – Tényleg, csak... egy részem azt kívánja, bárcsak az apám bulija lenne. – Összekulcsoltam a kezeimet a nyakam mögött. – Nem kéne beszélnünk.
– Csak egy percet, Levi.
Hatvan másodpercig álltunk mozdulatlanul.
Minden egyes másodpercet számoltam.
Az idő sokkal gyorsabban telt, mint szerettem volna.
Letelt az egy perc, és vissza kellett térnünk oda, ahol nem beszélgettünk, ahol úgy tettünk, mintha nem éreznénk azt, amiről tudtuk, hogy érezzük. Elfordult, és elhagyta a szobát, megadva nekem azt a néhány pillanatot, amire szükségem volt, hogy egy kicsit csalódottnak érezzem magam.
A világnak nem volt értelme, és messze nem volt igazságos. Egyesek javára billent, míg mások naponta küzdöttek azért, hogy a fejüket a víz fölött tartsák. Végignéztem, ahogy egy család széthullott egy új élet világra jövetele miatt, míg egy másiknak nem lehetett gyereke. Láttam, ahogy egy család a rák elleni győzelmüket ünnepli, míg én azt néztem, ahogy a betegség elsöpörte az apámmal való közös jövő esélyét. A világ gyakran csúnya és fájdalmas volt, tele gyűlölettel, szomorúsággal és kétségbeeséssel. De Aria? Ő értelmet adott egy értelmetlen világban.
Ő volt a szivárvány az én örök viharomban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése